(Az eredeti helyesírás megtartásával!)
Míg én téged, téged szerettelek...
Oh, hogy most sem tudom feledni!
Pedig szivem oly fásult, oly üres,
Gunynál egyéb nincs benne semmi;
Öröm, búbánat róla egyaránt
Mint szikláról a nyíl, lepattan:
„Mért bánkodjam, mért is örüljek én?”
Ezt gondolom mindig magamban.
Míg én téged, téged szerettelek,
Fölöttem éjjel is virrasztott
A költészet szelid, szép angyala,
Megihletvén s adván malasztot;
Hogy dalba önthessem mindazt, a mit
Álmodtam rólad, s lelkem érze...
Elhagytalak - - és engem elhagyott
A dallás szent ihletése.
Míg én téged, téged szerettelek,
Nem ejte kétségbe a távol,
Mely kebledről ol messzire vetett,
Mely kitiltott a mennyországbol,
Velem maradtanak: hit és remény;
A jövőtől mind jobbat vártam...
Megérem-e már most a holnapot?
Ezt sem hiszem, erre sincs vágyam.
Míg én téged, téged szerettelek,
Az emberek jók voltak hozzám.
Viszont szerettem őket, s kenyerem
Ha rákerült, velük megosztám.
Elhagytalak - - ohajtom a magányt
s a vadont, hogy
embert se lássak...
Engem mindenki tép, mindenki bánt,
Mint gazdátlan, útszéli fákat.
Míg én téged, téged szerettelek,
A rózsán a tövist nem látta,
S fenn hordám fejem s rá sem gondolék,
Hogy kőbe üthetem a lábam.
Oh, oly boldog, oh, oly boldog valék!
Maga e vakság üdvözitett...
Szemem kinyilt - - s im látok annyira,
Hogy most meg a látás vakít meg!
*) Mutatványul szerző
sajtó alatt leevő „Ujabb verseiből”, melyek közelebb Ráder sz. fehérvári
könyvárusnál meg fognak jelenni.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 3. szám 1861. nov. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése