(Az eredeti helyesírás megtartásával!)
Tengerré nőtt a jobbak szenvedése
S a tengeren sem szellő, sem vihar;
Vitorlánk, im: a szellem... csüggedésbe’
Lankad reánk nehéz szárnyaival.
A messzeségbe nincs egy kis sziget se’
Kivetni a reménység horgonyát;
A villám szunnyad, a mely fölkergesse
A lustaságnak alvó táborát.
Egyetlen fő áll büszke bátorságba,
Kinek itt istenkedni van joga –
S Rómának!... a hizelgés rút sarába
Földig borúl előtte homloka.
Ujongva nyújt babért babérra néki,
Félistenének ama renyhe nép
S lábujjra lép... hogy láncza zörrenési
Ne háborgassák Caesárnak fülét. –
Isten szidalma lett a lélek bennem,
Hazug szabadság, oltárod előtt;
Hol ennyi hős karoktul tartva fennen-
Egy kéznek érintésén összedőlt!
Hősök?! E gyáva nép hős hogy lehetne!
Im önmagáért mozdulni se tud,
És Rómán tul a zsarnok védelembe’
Dicstelen vére patakmódra fut.
A gyász enyészet ajka ránk lehellet;
Nagyságod, Róma! érzem, ingadoz.
Dicső valál a lemondások mellett,
S a nagyravágyás pusztulásra hoz!
- Fel Cassius! gyuljon ki fájó lelked;
Világosságot, vagy örök halált!
Ha az időnek lelke elszendergett,
Aludva a kor engem nem talált.
Fel Cassius! gyuljon ki halvány arczod;
Mint másokén a szégyen lángja ég..
Ki önmagammal vívok küzdő harczot,
Tán e nyügzött kar jobbat tudna még?
Hajnalt ez éjnek mely reánk borúla,
Mely rémeivel egyre fenyeget...
Hajnalt reá! bár saját vérem hullna –
Vagy a Caesáré fesse az eget!!
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 5. szám 1861. dec. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése