(A korabeli helyesírás megtartásával!)
Vonjátok össze a feszült vitorlát!...
A láthatáron ujra bősz jelek,
Szemünk ismét csak hullám torlatot lát,
A szélvész jobban-jobban közeleg.
Azt mondja sok, hogy utunk czélja kába...
Mi nem vagyunk szerencsekeresők;
Nem utazunk a távol uj hazába,
A hol aranytól csillog föl a rög.
Hová törekszünk, régi ismerősünk
A föld, a part, a kikötő, a rév;
Kiömlött vérén szerzé annyi ősünk,
Sajátunkká szentelte ezer év.
Midőn azt véltük, hogy révparthoz érve
Előttünk vágyaink zöld lombja int:
A tenger mérhetetlen közepére
Ragad bennünket a hullám megint.
Sötét van ujra, minden égi fáklya
Fejünk felett kiégett, elaludt,
Csupán a tenger foszforos világa
Mutatja, hogy mily rettentő az út.
Benézünk az ijesztő éjszakába
S látjuk miként forr a vad óczeán,
S prédára lesve mint száguld a czápa
Falánk torokkal naszádunk után.
Föl, üldözött hajónknak büszke népe!...
A nő fohászt emeljen ég felé,
A férfi fogjon evezőt kezébe –
Hajónkat a hab még el nem nyelé.
Ne csüggedjünk ha most a mélybe lejtünk
Avagy hajónk hullámtetőn evez:
Nem sülyedünk el, ha a mi delejtünk
Az egyetértés szent eszméje lesz.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 8. szám 1861. dec. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése