2017. szept. 22.

Mentovich Ferenc: Hajósok




(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Vonjátok össze a feszült vitorlát!...
A láthatáron ujra bősz jelek,
Szemünk ismét csak hullám torlatot lát,
A szélvész jobban-jobban közeleg.

Azt mondja sok, hogy utunk czélja kába...
Mi nem vagyunk szerencsekeresők;
Nem utazunk a távol uj hazába,
A hol aranytól csillog föl a rög.

Hová törekszünk, régi ismerősünk
A föld, a part, a kikötő, a rév;
Kiömlött vérén szerzé annyi ősünk,
Sajátunkká szentelte ezer év.

Midőn azt véltük, hogy révparthoz érve
Előttünk vágyaink zöld lombja int:
A tenger mérhetetlen közepére
Ragad bennünket a hullám megint.

Sötét van ujra, minden égi fáklya
Fejünk felett kiégett, elaludt,
Csupán a tenger foszforos világa
Mutatja, hogy mily rettentő az út.

Benézünk az ijesztő éjszakába
S látjuk miként forr a vad óczeán,
S prédára lesve mint száguld a czápa
Falánk torokkal naszádunk után.

Föl, üldözött hajónknak büszke népe!...
A nő fohászt emeljen ég felé,
A férfi fogjon evezőt kezébe –
Hajónkat a hab még el nem nyelé.

Ne csüggedjünk ha most a mélybe lejtünk
Avagy hajónk hullámtetőn evez:
Nem sülyedünk el, ha a mi delejtünk
Az egyetértés szent eszméje lesz.


Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 8. szám 1861. dec. 26.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése