(A korabeli helyesírás megtartásával!)
Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Hol s merre röpültél
E földi határon
Mint csoportozék utánad
Élv, öröm, baj s régi bánat?
Merre vont az ég intése,
Por-halandók szenvedése;
S hű kisérőd, a szeszély,
Mint mulattatott? beszélj! –
„Rengett a bölcső s a hű dajka,
- Dalát hiában zengve ajka –
Türelmétől búcsúzni kezde már,
Gyermeksirásban hogy nem volt határ. –
„Buj! buj! galambom, - mit tegyek veled!?
Angyal viraszszon álmaid felett!”
Rengvén a bölcső, a dal ujra szólt,
De a kis árva rajta túlsikolt. –
- Nevetve néztem a daczos vitát:
A dajka mérges, a gyermek kiált, -
Kibékülésre nincsen alkalom,
Mert szót nem ölthet itt a fájdalom!
S midőn mind a kettő kifáradt,
Én tettem ajkaikra zárat.
Míg a gyermek pihenve csendesül,
Reálehelltem észrevétlenül. –
Arczán azonnal elterült vala
A nyúgalomnak hószin fátyola.
Szárnyamra lebent tiszta szelleme
S gyöngéden szálltam al égben vele. –
Fölnyilt előtte a bájos vidék,
Mit ajka nem tud megnevezni még
S az üdvből, mely onnan szivébe folyt,
Ajkára loptam egy tünő mosolyt. –
Fáradt fejét kezébe hajtva,
Mellette bólintgat a dajka!...”
Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Még merre röpültél
E földi határon?!
„Nincs balzsam a beteg sebére,
Virasztja éber fájdalom...
Egy gyönge mécs világa félve
Von kétes árnyat a falon. –
Ott szenved a szép ifju férfi,
Kitombolt élvek romja már!
Elszórt kincsét hiába kéri;
Végkép sötét a láthatár. –
Törött fényű bágyadt szemével
Még egy reménysugárt keres:
De ráborult, nehéz leplével
Az éj oly szörnyü, rémletes! –
Sohajt, egy pillanatba’ bízva,
Melylyel megtérne nyugta majd; -
De zord magány hangozza vissza
Az ajkra feltörött sohajt!...
Az élvből nála nem maradt ír
S a hitből egy mustárnyi sem;
Az élettel számolni nem bír,
Sem tűrni, se meghalni nem!...
Megszántam és reálegyinték
Szárnyam hegyével csendesen, -
Az éber kinnak titkon inték,
S tőrét letette szivesen. –
Tavaszvidéket, uj világot
Kelték a szenvedő körül,
Felhoztam a szép ifjuságot
Mely küzd, játszik, remél, örül.
Derűs ég boltozott felette,
Virággal hímezett az út,
Vidám egészség fűzögette
Számára a fris koszorút. –
S bár képeit a mult ködéből
Feltünteté e pillanat:
A szenvedő rideg köréből
Emelni kelle szárnyamat,
Mert a míg ő vigan szökellett
Képzelt üdvének partinál,
Ott leskelődék ágya mellett
Komor testvérem – a halál.” –
Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Még merre röpültél
E földi határon!?
„Szálltam egy kis lány szemére,
Gyorsan pezsge ifju vére...
Nyugtalan volt nagy-sokáig,
Vivnom kellett véle váltig,
Míg ellankadt, kimerült,
S csendesen elszenderült. –
S ekkor feltárulni látta
Azt a tündér-szép mezőt,
Melynek minden bokra, fája,
Mondhatlan kéjjel kinálja
Távolból az érkezőt. –
Bétekintett s ím elébe
Víg mosolylyal intve lépe,
Két picziny galambi szive
- Önmagának alig híve
–
Ugy szorongat, rejteget,
Mint kagyló a gyöngyszemet...
s kéz a kézben, ajk az ajkon...
A leányka felsikolt!
Hű ifját fenszóval áldja
S érthető hangon kiáltja
A „szeretlek” drága szót. –
A mamácska szép szemére
Szárnyam ekkor még nem ére, -
Ő pihegve hallgatott
S a szó szíveig hatott. –
Fájt, hogy kis galambja keble
Már is ily titkot terem
S szender árulgatja rajta,
Mit picziny, beszédes ajka
El nem monda éberen...
Ő tünődött – én pedig
Ott maradtam reggelig.”
Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon
Még merre röpültél
E földi határon!?
„Sötét a börtön ott a föld alatt,
Egy-egy sugár belé csak lopva hat...
Nyirkos legében öldöklő elem,
Gyász éje hosszu s
rémeket terem...
Csördül a rabláncz... lassan sorvad ott
Rég eltemetve egy élő halott, -
jövőt nem ismer, multra nem tekint,
Fásulva tűri a tengernyi kint. –
Tavasz virított arczain, midőn
E zordon sirverem lakója lőn, -
Felhőtlen ég derengő homloka,
Árnyat föléje hollófürt vona...
S erőtől duzzadt a szív és ideg,
A sors szeszélyét daczczal törni meg...
-- Most bús teléről, ah! mily érthető
Jelekben szól az a sok mély redő!
S mint leng az elborult homlok felett
Galamb-ősz a holló-fürtök helyett!
Kedélye, mint az elhaló sugár,
Csak néha lobban, csak nagy néha már,
De lelke most is, sorsa bármi kin,
Csügg a szabadság édes álmain,
Mint bús folyondár a hű törzsökön,
Melynek tavaszszal egyszer híve lön. –
- Elhagyta minden. – Annyi év után
Egyetlen társa én vagyok csupán...
Csak én lopom meg durva zárait,
És szárnyamon száll hozzá bé a hit,
A hit s remény, az ég jobb angyala,
Bár tőle már rég – rég elpártola. –
Körébe gyűl a vidám kis család,
Mely elsimitja búja fátyolát...
Kitárt kebellel vár reá a nép,
Eléje nyugton s vigasztalva lép...
S elmondja nékik harsány hangokon,
Hogy régi gyászát elveté a hon
S hogy a miért vérzett a hű kebel,
Az eszme már győzelmet ünnepel...
... Az üdv, az élv, bár alva éli azt,
Szemében egy örömkönyüt fakaszt. –
S míg ekkép ott mulatgatok vele,
Csak testét zárja börtön éjjele;
De nincs nyugalmam... nála gond viraszt,
Csördül bilincse s gyorsan elriaszt
S habár érette fáj szivem nagyon,
Mint tégedet most, őt is elhagyom!”
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. éfv. 13.sz. 1862. jan. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése