Szemere Miklós: Arany Jánoshoz

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Feketehegy Nov. 2.

Nem irok én több kritikát neked, Arany János!

Mert ez egy is vala nagyon, de nagyon hiányos,

Tömve volt, mint öklöm, olyan hét sajtóhibával¹

Mik az irót egybefűzik a botor libával.

Mint Kazinczy Gábor, ő az „aranyszáju” mondja:

Van reám az impertinens sorsnak szörnyü gondja,

Irjam én „bús”, teszi ő „hús” irjam én „váz”, ő „máz”;

Hogy gyakorta nagy mérgemben még a hideg is ráz!

S ha irom „merengnek” mit tesz helyébe? „kerengnek”;

S e helyt „hol a bölcsők rendnek” „hol a bölcsek lengnek”;

Dallom egyszer: „félre dobta vén Hafiz, koránját”;

S gúnyos sorsom? „félre dobta Hafiz, koronáját”;

Tengert dallék Bajae mellett, - ő „Bajá-hoz tette,

Baja mellett... tenger!! arczom a hőség kiverte;

Agg férj torán, szép „menyecskét” költék „csalfa könynyel”;

Fogja ő, és „menyasszonyt” tesz mephistóörömmel!

Menyasszony! még férjhe’ sem ment s már is özvegy nála!

A bolond – ő! s vétke mégis bús fejemre szálla.

Átkozzam a bötűszedőt? hidd, nem tehet róla!

Gaz sorsom az, mely szemét a porral teleszórja!

Száz- és százszor esküvém már: „ez utolsó versem!”

De megfogta a poéták bűvös átka lelkem!

Esküszünk! és? – ujra dallunk! annyi ezred óta,

S „mendcior Parthis!” dörg rá a horáczi nóta.

**

Kérded: köztünk van-e már a „népregék” dalnokja?

Itt van ő – Mihály! elhozta a szekérsaroglya.

S ha tán ujra ezt dalolná: „fityeg ujjam bőre!”

Kaczagj nagyot! s egy bötűt se hígy, kérlek, belőle;

Kövér, mint a bor istene, s hogyha ide látnál,

Ép most iszik édes mustot a sajtó lyukánál,

Sompálczáját, képzeletem – thyrsusbotnak látja;

Párduczbőr, szememben hosszu lenge papkabátja;

A taposó kádban ittas Silen járja tánczát;

Bacchanslyányok tépik a hegy fürthozó borágát;

S a víg sereg, mely a teli puttont aljra hordja,

Mi volna más, mint Faunok s Satyrok csoportja!

**

Igy élünk mi husz nap óta! dőzsölünk a jóban,

Aranyformint két kezünkben, s nincs hiánya a szóban!

Fel, a szőlődomb-tetőre visz gyakorta lábunk,

A tündérvidék néztében órahosszat állunk:

Ott, a kéklő messzeségben ősz Tokajnak orma,

Itt, a bodrogmosta Patak vára, csonka tornya,

S a tavas Bodrogköz, s távol Szabolcs búja földje,

S alattunk a Retelpatak fűves róna zöldje,

Hol az őszi ökörnyálnak úszik lenge szála,

S enyelegve csimpajkózik a vadász arczára;

S hol a hálón, mit a pók szőtt a patkó nyomában,

Szivárványok ringanak az alkony sugarában...

De mögöttünk, jobbra balra nyiló völgy sikátra;

S fölöttünk, a bérczcsoportnak három büszke sátra,

Ez nyugatra, az keletre állva éber őrül:

Záporszító cserfák zúgnak itt az agg tetőrül;

Ott, a zárdafalkő – romján századoknak éje –

Mint kövűlt barát alakja néz alá a mélyre;

S közbűl – az órjás Koporsó, felhőkig meredve,²

Méhében a szebb, dicsőbb, a vén időt temetve,

S mosolyogva mégis, mint a görög síremlékek:

Hervadt lombu bokrai közt üres madárfészek;

S itt, szőlőszemet csipkedve a borág rigója;

Zöld repkény ott, a hőstettek örök szószólója;

Mohos szirt, ... aljában: forrás, ... vadnyomok körében,

S a merítő lyányka rezgő árnya, tűkörében;

S pirosló gerezdek felett, aranybirs a fákon,

S innen-onnan kéklő füst a szűrő nyílt tanyákon:

Mint megannyi vonzó, vidám koporsói ábra,

Rajzolva az élet által e bércz oldalára.

De mind ezt mit tolmácsoljam még tovább is néked?

Évek előtt együtt jártuk e gyönyörvidéket;

S – Miska, rángat: „hagyd a verset mostan a manóba!”

S fél lábbal belépett már a szűk pásztorkunyhóba;

Szőlőtőkét vet a tűzre, s mellé heveredve,

Fellobban, mint a venyige lángja, régi kedve:

„Te! ha mostan Arany Jancsi itt közöttünk volna,

A helyett, hogy Pesten körmöl asztalhoz hajolva!”

Meg elhallgat, s a tűzbe néz. Míg künn a hegy árnya

Nőttön nő, alább terülbe éjidéző szárnya;

Vendégtársam fekhelyéről most fölugrik ujra,

Fogja botját, s indulunk az aljra térő utra;

S folytában a csipke-gyűrü-szederjes garádnak,

A kolnához érünk, hol ránk czimboráink várnak,

S víg adoma adomára, ujabb dal a dalra,

Bús kedvünknek, ha ránk rohan, letörik a szarva.

S a kandalló víg tüzénél, tölt pohárral szemben,

Még a –sajtóhibákkal is kibékűl a lelkem;

És, bötűit e levélnek bötüszedőd ujja

Kancsal szemmel ha tán ujra összevissza dulja,

S a „thyrsust” „mirtus”-nak, „Silent” ha „Sirén”-nek látja,

S barátunk: „Mihály” „király” lesz, és „lapát” „kabát”-ja,

Mit tegyek!... ledőlök – s Kálvin, kegygyel int, fiára –

A praedestinátiónak jámbor vánkosára.

1) Nehogy az olvasó azt vélje, hogy a felsorolandó nyomdahibák mind a Figyelőben laknak, kijelentjük, hogy t. barátunk czikkében utólag sem birtuk e hét kövér sajtóhibát felfedezni. Egyszersmind sajnáljuk, hogy e meleg levélre csak szerkesztői sovány jegyzettel válaszolhatunk, azzal is ily későn, miután a levél „per ambages” jutott ide. Ez egyszer az „impertinens sors!”      S z e r k.

²) Az újhelyi sátorhegyek egyike koporsó alakú

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 10. sz. 1862. jan. 9.