Hallám, barátom! tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
Szabolcs dicsőséggel virágzó
Vérei tiszteletére fújtál.
Mely tűzbe hoztad szívemet, oh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa! nemzetünk
Díszére termett Osssziánunk,
Mennyei hangozatú poétánk!
Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
Mint a dagadt felhő nyögése,
Mely mikoron kifakad, magából
Széllyel halálos mennyköveket lövell;
S így a puhúltsá karjai közt magok’
Vesztekre nyugvóknak szemekből
Elveri a veszedelmes álmot.
Oh! sok vitézek s címeres érdemű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
Álom! repülj el messze tőlünk,
S vissza se jőj soha nemzetünkre!
Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén, könyvbe borúl szemünk.
Mi haszna! Térj, Músám, magadba,
S köss koszorút szeretett Szabómnak!
(Forrás: Endrődi Sándor:
A magyar költészet kincsesháza, - Új ifjúsági kiadás – Átdolgozta és
kibővítette: ifj. Bókay János – Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása,
Bp.,1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése