Ifjat megölelé, házába bevivé,
Minden szerencséjét neki megbeszélé,
Minden fáradságát csak semminek vélé,
A szép gyenge szűzzel játszadozni kezde.
Csattogó szerszámok a várban valának,
Kiktől zeng piaca széllel a városnak,
Világos paloták ékesen ragyognak,
Aranyos vitorlák naptól csillagoznak.
Drága szép ékes kert ott a várban vala,
Szép ékes folyóviz ott a kertben folya,
Fénylik a közepin a Vénus temploma,
Szép aranyból csinált Bellóna oltára.
Sürü szép virágok, árnyékos fák között
Az Ammon istennek kedves szép éneket
Hangos szóval monda Vénusnak serege,
Mint angyali szép szó hallatik zengése.
Ebben szép Árgirust egyedül bevivé,
Mint a szép Diána, úgy megyen előtte.
Virágos fák alatt vannak leülésbe,
Holott szép Árgirus gyakran dől ölébe.
Szép vetett nyoszolyák a kertben valának,
Hol egyen s hol máson nagy szépen nyugosznak,
Lágy ruhájuk széltől lassan ingadoznak,
Mind a ketten, szépek, nagy örömben vannak.
Néha ott elmenvén csípdes szép violát,
Nagy gyakorta ismét az ő szép mátkáját,
Kezkendő szélivel illeti orcáját,
Külömb-külömbféle rózsákat mutogat.
Sok vígasság után kertből kisétálnak,
Örömben szerzének gazdag lakodalmat,
Hozzája hasonló tündérasszonyokat
Házához hívata, kikkel vígadának.
Mikoron mindnyájan asztalnál volnának,
Senki nem bánkódik, mindnyájan vígadnak;
Egy nagy bánat éré szívét Árgirusnak,
Szemben ülvén a szép leány-mátkájának.
A vígasság közben arculcsapá,
A leány nem szóla, csak fejét lehajtá;
Ismét vígasságban ő magát foglalá:
Másodszor is ifjú leányt arculcsapá.
Asszony-barátitól úgyan megszégyenlé,
De még nem is szóla, csak fejét tekeré,
Harmadszor is ifjú leányt arculüté;
Neki így felele, tovább nem tűrheté:
„Te Árgirus, ezért fáradtál-e értem,
Hogy vendégim előtt így gyalázsz meg engem?
Szégyennel illessed én királyi fejem?
Mondjad okát, mostan, énnékem, édesem!”
A leánynak szeme könyvben forog vala,
Árgirus is rajta úgy kesereg vala,
Szép ékes beszéddel néki így szól vala:
„Majd megmondom okát, szívem; hallgass reá.
Atyámat, anyámat éretted elhagytam,
Gazdag országomtól nagy-messze távoztam,
A te szerelmedért ennyire bujdostam,
Veszedelmes helyen nagy sokat forgottam.
Mikor már házadhoz közel jöttem volna,
Három szép szűzleány előmbe jött volna,
Kik felőlem neked jó hírt mondnak vala,
De te mind a hármat arcul csaptad vala.
Amely lehetetlen dolognak azt vélted,
Hogy én jelen lennék akkor teelőtted,
Mindaddig, amíglen nem láttál engemet,
Negyedszer úgy jövél látni személyemet:
Olyan lehetetlen dolognak én vélem,
Hogy megharagudnál, immár én ítélem;
Tudom, hogy egyaránt gyötör a szerelem,
Semmi haragodat ebből nem remélem.”
Monda a szép leány: „Árgire, szerelmem!
Most látom, gonoszból hogy nem ütél engem;
Ezzel nem kisebbül az én emberségem,
Sőt inkább öregből az én tisztességem.”
Nagy szép szeretettel éltenek egymással,
Sok bujdosás után szép nyugodalommal,
A sok bánat után jeles vigassággal,
Senkitől nem félnek, vannak bátorsággal.
Nincs már Árgirusnak semmi fáradsága,
Annyi bujdosását csak semminek tartja,
Mert amit kivánt volt, már ölében tartja,
Amikor kívánja, szintén akkor látja.
A tündér leánynak sem buzog már szíve.
Helyén vagyon immár bujdosó elméje,
Minden bánatjának vagyon immár vége,
Ez históriának is legyen már VÉGE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése