Szomoru csillagzat! mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szivök vérzik s küszködik bajokkal.
Hallod, hogy sóhajtnak estvély homályában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában.
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt! eltávozott boldogabb hazában!
Ott egy temetőnek látom keresztjeit:
Bágyadt szél mozgatja cyprus-leveleit:
Oh! az árnyékozza soknak a tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit.
Egy fehér árnyékot szemlélek sírjából
Suhogva felkelni, halottas honjából;
Vajjon nem lesz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könnyeztek szívök fájdalmából?
Oh, bár felém jönne, ne félnék képétől,
Többet reménylenék borzasztó lelkéltől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!
Jaj, de ismét eltünt, ez is fut engemet!
Talán észrevette hullani könnyemet!
Oh! hát nincs már senki, a ki nyögésemet
Hallaná s enyhítni akarná ügyemet!
Üss te boldog óra! a mely inségemből
Ki fogsz szólítani ily sok gyötrelemből!
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből!
S csinálj port agyagból készített testemből!
Talán valaki majd jő sírom szélére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
Reá emlékezik barátja szivére,
Egy könnyest gördítvén hideg tetemére.
(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, -
Új ifjúsági kiadás – Átdolgozta és kibővítette: ifj. Bókay János – Athenaeum
Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.,1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése