Budapesten
született, de még gyermekkorában szegedre került, itt előbb a tanítóképzőt
végezte el, majd a JATE-n szerzett tanári diplomát. Öt évig általános iskolában
tanított, 1962-ben a Csongrád Megyei Hírlap munkatársa lett, 1969-től a Szegedi
Egyetem című lap szerkesztője. A hetvenes évek elején visszaköltözött a
fővárosba, a Nők Lapja főmunkatársa, 1988-tól a Családi Lap olvasószerkesztője.
A tényeket sorolva akár szolid karriertörténetnek is látszhat ez az életrajz,
amit nem tarkítottak sem megrendítő kudarcok, sem felemelő sikerek, de aki
ismeri azokat az éveket, melyeket Fenákelnek is megélni adatott, az tudja, hogy
senki sem élhetett szorongásos félelmek, kísértő sikerek tudata nélkül. Az a
gyermek, aki Budapest után Szegeden él, már megjárta a deportálás gyötrelmét,
félárva, s az eddigi bélyegek után azt is rásütik, hogy „kispolgári származék”.
Tanulni szeretne, de a család erejéből – meg káderlapjából – nem futja többre:
legyen csak tanítónő, hamarébb válik keresővé. A háború, a Rákosi-korszak, 1956
élményével kiállni egy kamaszkorú osztály elé, már önmagában is megpróbáltatás,
de kivált az, ha a megtapasztalt élet és a hivatalos tanmenet nem
összehangolható. Hazudni kell, de szabad-e a gyerekeknek? Érdemes-e a
kollégáknak? Mit ér az élet, ha nem tartható meg az ifjúkorban megálmodott cél?
A cél, hogy író lehessen, aki szépet is igazat mond, aki felnyitja másik szemét
a létezés nagy kérdéseire, és megmutatja a helyes utat. Naiv álmok, amiket
áthevít a szocreál irodalomeszmény, és minden ízében cáfol a valóságos élet.
Fenákel
több elbeszélésében is visszatér a pályakezdő tanárok kínlódásaira, arra a nem
szűnő érzésre, hogy a történelem nagy fogaskerekei és környezete kis intrikái
között széjjelkenődik az élete. Ezekben az években valóságos magánháborút
folytat, hogy tanulással, irodalmi rangú írással kiküzdje magát abból a
helyzetből, amelybe lehetőségei beleszorítanák De hova vergődhet egy vidéki
városban, ahol a politikai hatalmat a szorosan összefonódó mozgalmi elit tartja
kézben, a mindennapi életet meg átszövik a régtől fennálló kasztrendszer érdekszálai?
Vonzónak látszik az újságírópálya, de Fenákelnek – aki már egy
elbeszéléskötettel a neve mellett némi figyelmet kelt a helyi értelmiségiek
körében – hamarost látnia kell, hogy nem szabad pályára lépett, hanem a
leginkább ellenőrzöttek sorába: nemcsak letilthatja riportját egy fontos ember
telefonja, de már abból is baj lehet, ha anotabilitások valamelyikéről rangja
felemlegetése nélkül beszél. Mégis nagyon jó íróiskola a riporteri munka. Módja
van belelátni annak a rendszernek a működésére, amelyet eddig csak szövevénynek
érzett Évekkel később írja: „Régóta tudom, nincs izgalmasabb, lenyűgözőbb
kaland az életnél. A gazdasági, politikai, történelmi kényszerektől és
véletlenektől hajszolt ember életénél. Mert ebben a megismételhetetlen
kalandban, ebben az egyedi és esetleges sorsban benne a kor színe, íze, szaga.
A történelemkönyvekben sematizált, leegyszerűsített és elszürkített kor
fölágaskodik az egyén életében, és visszanyeri három dimenzióját. Tapinthatóvá
válik, és talán érthetővé. A tanulmányainkból elszabadult szavak – háború,
forradalom, munkásmozgalom, személyi kultusz – beöltöznek hétköznapi ruháikba.
Itt egy svájcisapka, amott egy bakaruha, megint máshol egy monogramos női
pulóver rejti és magyarázza őket: lám, ezek vagyunk, ilyenek!”
Tehetségének
természetévé válik, hogy a pontosan megfigyelt részletek szűkszavú
felvillantásával jellemezze figuráit, a kisemberek szürke tömkelegében
mindenkinek legyen – aminthogy van is – egyéni arca. Szükségképpen jut el annak
felismeréséhez, hogy „a valóságban minden másképp van”: például a deklasszált
úrifiú és a munkáskáder igazgatónő valóban megszerethetik egymást, közös
boldogságukat nem az osztálykülönbség akadályozza, hanem az ezeknél is
mélyebben fekvő köznapi irigység (Minden
másképp van, elb. 1974). A riportfogantatású elbeszéléseket egyre erősebben
színezi át a lélekrajz, a belső események megfigyelése (Elhallgatás, reg. 1982). Az író egyre zordabb tájakra téved: a
kegyetlen külvilág szétroncsolja még az ember belvilágát is – nincs fogódzó.
Nincs? A racionális gondolatmenetet megcáfolja a tapasztalat, és az író
megrendült örömmel fedezi fel azt, amiben soha nem szűnt meg reménykedni. a
szeretet egyetlen menedékünk. A másik ember, aki mindenen túl, önérdekét is
feledve megtartja az elbukót. Ennek a nagyon régi tapasztalatnak (amelyet mégis
mindenkinek újra a saját módján kell megszereznie) a történetét festi kitűnő,
érett írói eszközök birtokában a Szégyen cím kisregényben (1987).
SZÉGYEN
Két
szálon fut a regény cselekménye. Az egyikben Kerekes Gyula – ötvenes, jól
pozicionált értelmiségi – első személyben beszéli el roppant kellemetlen
állapotát: porckorongsérve van, ülhet a zsúfolt orvosi váróban, hallgathatja
sorstársai nyűglődését, és még a nem éppen rokonszenves orvostól, a híres
Seregitől sem hallhat jót, hosszú és fájdalmas gyógyulásnak nézhet elébe. A
cselekmény másik szálának hőse Keller Gyuszi, akinek történetét harmadik
személyben ismerjük meg. Az egymást fejezetenként váltogató, két hangon szóló
elbeszélésből azonban hamarosan egységessé válik az elbeszélés: Keller és
Kerekes egyazon személy kell legyenek, hisz életkoruk, a férfi múltjára tett
utalásai a gyerekével egybevágnak.
Teljes
élet rajzolódik elénk: a szegénysorban cseperedő gyerek korán elveszti
édesanyját, az elkeseredett, italozó apa mostohát hoz a házhoz; Gyuszinak
szerencséje van: nem gonosz az ú j mama, még azt is szívén viseli, hogy a
gyerek továbbtanuljon, mégis nehéz az otthoni légkör. Pénztelenség, a háború
előrehaladtával mind feszültebb veszekedések és az iskolatársak felől is csak
gúny, mellőzöttség Gyuszi osztályrésze. Kényeztetésben csak a „másik” nagymama
részelteti a fiút, de oda meg nem szeret járni: a kocsma mögötti kis házban élő
öregasszony folyton az elhalt lányáról beszél, s valami vallásról, amiből a fiú
mit sem ért. Pajtásai is zavaros célzásokat tesznek az anyjára meg arra, hogy a
módos kocsmárosék atyafiságához tartozik. A kocsmáról azonban csak szégyenletes
emlékei vannak a gyereknek, hiszen borgőzös apját onnét kell elcibálnia.
Kerekes
Gyulának sem derült a kedélye: a háta fáj, az orvos semmit se mond, a
sorstársak idegesítően fecsegnek, a felesége gyöngédsége is ingerli, ráadásul
elvált felesége is telefonál, mert közös gyermekük, Gyuri hamarost hazalátogat
Kanadából. Annak idején rossz szájízzel váltak el, hogy veszik most föl az
apa-fiú kapcsolat fonalát?
Keller
Gyuszit kiveszik az iskolából, elébb csak otthon kell lapulnia, aztán elküldik
a tanyára, a Keller nagymamáékhoz, hogy „ne legyen szem előtt”. A „másik”
nagymamát fegyveresek közreműködésével szekérre rakják, vonulnak a gazdag
kocsmárosék is, idegenek ülnek a szatócsboltokban, de van, amelyiken végképp
lehúzták a redőnyt.
Kerekes jobb meggyőződése ellenére úgy határoz, hogy
némi paraszolvenciával fogja megnyerni Seregi doktort, de az orvos elhárítja:
„Nem. Öntől nem.” Mit jelent az, hogy épp tőle nem? E megjegyzésből és a
váróban kihallgatott pletykákból rájön, hogy a doktor ellen panasz érkezett,
épp kivizsgálják az ügyét – csak nem benne gyanítja Seregi a feljelentőt? De ha
épp most pártol át egy másik doktorhoz, nem fogja-e épp ezzel bizonyítani, hogy
vétkes? Maszatos ez a helyzet is meg az is, ami Gyurival függőben maradt. A
kamasz Gyuri felfedezte, hogy az édesanyja zsidó származású, ergo zsidó ő is.
Szemrehányást tett a szüleinek, hogy neki soha nem beszéltek az anyai
rokonságról; titkon vallási találkozókra jár, egyre több kellemetlen kérdéssel
zavarja a láthatási napokon megjelenő apját: mi volt 56-ban, forradalom,
ellenforradalom…
A
Keller mutiéktól visszatérő Gyuszi döbbenten látja a kiürült környéket: Steinék
kocsmájában lehetett igényelni a zsidó holmikat – Gyuszi megnyugvással veszi
tudomásul, hogy anyus nem igényelt semmit.
Kerekes
szorongva vár sorára a rendelőben, utolsónak kerülve hosszan elnézi a kezeit
nagy gonddal sikáló orvost, s talán ettől, talán a rá váró újabb testi
fájdalmaktól, belévillan egy kép. a bandavezér Sick Frici a többiek mulatságára
nyakát félig kitekerve arra kényszeríti, hogy Stein nagymamát „dicsértessék a
Jézus Krisztus”-sal köszöntse. De miért hasonlít Seregi arra a hajdani Fricire?
Talán mert az is a nyakát gyötörte? Kerekes állapota javul, úgy határoz,
hazalátogat Hattyasra. Féltestvére, Jani feszengve fogadja. Apjával kiballagnak
a temetőbe is, itt tudja meg a svábok kitelepítésébe belehalt Keller muti
szomorú végét: a muti végül felakasztotta magát, Janinak kellett levágnia a
kötélről. „Hányféle szenvedés fér el egy családban?” – s hogy megszakadjon ez a
végtelen sor, Kerekes elmondja az öccsének: őt egyszer agyon megverte egy
utcabéli fiú, a Sick Frici. Most Sereginek hívják, és a beteg gerincét kezeli.
„Miért vert meg? – Stein nagymamám miatt. – Jani fölkapta a fejét, erre nem
számított, sehogy se illett bele a rólam alkotott képzeteibe. – Mikor volt ez?
– A gettózás előtt. Nagyanya még ott üldögélt a kis házban az ablaknál, ahogy
máskor szokott. Az volt az egyetlen szórakozása, leste, mi történik az utcán. A
fiúk tudtak erről a szokásáról,l és mikor jöttünk az állomásról, figyelték,
köszönök-e a zsidó asszonynak. sokáig köszöngettem, mégis a nagyanyám. De
annyit csúfoltak miatta, a polgárista sapkámba is bevésték szegény édesanyám
monogramját, alig tudtuk kiszedni anyussal az S. G. betűket, szóval minden
napra jutott valami vegzatúra, és akkor én kezdtem félrefordítani a fejem, meg
olyan is volt, hogy másik utcán próbáltam hazamenni, de azért is
piszkáltak,muszáj volt velük tartani, és egyik nap Sick Frici nekem esett
nagyanya háza előtt, letepert a földre, erős, nagydarab fiú volt, aztán tudod,
hogy van, a többiek is az erősebbet pártolják, neki segített az egész banda,
kicsavarták a karomat, azt akarták, hogy dicsértessékkel hangosan köszönjek
nagyanyámnak. – És… köszöntél? - … a végén köszöntem. Addig gyötörtek. –
Hallgattunk… Testvérek voltunk, legalábbis féltestvérek, két hattyasi Keller
gyerek, a Keller suszter fiai. Valamennyire mégiscsak értettük egymást.”
Az
elbeszélés szála itt válik eggyé – de az elbeszélés még nem érhet véget.
Keller-Kerekes tartozik egy vallomással Kanadáig futott fiának is. Visszaúton Pest felé próbálgatja a majdani találkozást elképzelni: az apa azzal érvel,
hogy kíméletből, a zsigereiben őrzött rettegéstől félve hallgatta el fia előtt
a valóságot; de a fiú érvei erősebbek: magatokat kíméltétek. Kerekes megvallja,
hogy így igaz. „Mióta az eszemet tudom, alultejesítek, ne legyek szálka senki
szemében. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja... És nem volt
meg, sose volt meg a lelki békém, amire pedig minden idegszálammal törekedtem.
Nincs lelki béke. Ez az életem tanulsága. – De ha úgysincs, apa, és ha úgyis számon
tartják, melyik feled zsidó, melyik sváb, ha úgyis bevésik a láthatatlan
minősítésedbe, és bármelyik percben rád kiabálhatják, ha se büszkeség, se
nyugalom… akkor minek hallgatni?”
Kerekes
saját belső dialógusának szomorú terhe alatt utolsónak kászálódik le a kupéból
– nem olyan föladat várja, aminek elébe sietne. De ekkor a nyakába hussan a
lánya, „hamvas jonatánalma képét az enyémhez szorította, hűvös bőre csitító
borogatás, no végre, apuci, már azt hittük, lemaradtál a vonatról. A másik oldalon
az anyja csimpaszkodott belém, szájon csókolt, hála istennek, sustorogta a
számba, hála istennek. Közrefogtak, fölemeltek, majdnem ölben vittek a kocsiig…
görcsösen felhúzott vállamat leengedem, kezemből-lábamból kioldódik a
feszültség, papucsba bújok, ingujjra vetkőzöm, hatvanhárom négyzetméter, két
szoba-hall, a hatodik emeleten. Itthon vagyok.”
Minden
író nagy gondot fordít arra, hogyan, milyen mondatokkal fejezi be munkáját.
Fenákel is tudja ezt, bánik is a „poénnal”, de nem valami „tapsrendre kacsingató”
hatásvadász módon alkalmazza, hanem a legnemesebb hagyományok szerint: az
elbeszélés nyomatékosítására. A szeretet, az otthon ugyan hatvan
négyzetméternyi, de belefér Keller Gyuszi és Kerekes Gyula egész élete.
Ötvenévnyi magyar történelem. Mindezt kell, és lehet vállalni, hogy
megérkezhessünk.
De
helytáll a kisregény úgy is, mint az identitás (önazonosság) lélekrajza. A
cselekmény úgy jelenik meg, mint a hős tudatában lerakódott emlékezet. Az már
az író találata, hogy két hangon, két különböző modorban kerül megjelenítésre a
Keller gyerek és a Kerekes felnőtt elbeszélése. Ott válik eggyé a diafónia,
ahol a hős tudatosan azonosul volt-önmagával, s az élethosszan rejtegetett
szégyent bevallja. Az olvas különös módon lesz beavatottjává e sorsfordító
mozzanatnak. Nem a szokott módon értesül a hős belső tépelődéseiről – „mit
tegyek?, tegyem-e?” monológok formájában -, hanem azokat a kényszerítő mozzanatokat
átélve, amelyeknek súlya alatt beérik a felismerés pillanata: „vagyok – aki
vagyok, mert más úgysem lehetek.” Ezek a szavak a világirodalom legnagyobb
lélekrajzi krimihősének, Oidipusznak a szavai, és ezekhez jut el a mi hősünk
is, akiben már néhány fejezettel elébb, mint a titkolózásba beleszokott hősben,
megszületik a felismerés: a két történet egyazon személy életútja. Kinagyított,
feszült pillanattá válik tehát az a jelenet, amikor Kerekes leleplezi önmagát,
amikor összeér az a gyerek és ez az én.
Fenákel
tudatosan kerüli az érzelgősséget, szinte retteg attól, hogy „lelkizzen”. Nem
is engedi hősét olyan helyzetbe, amelyben a dilemmát csakis mint lelki ügyet
feloldhatná. A kikényszerített gyerekkori „dicsértessék”-et elmeséli az
öccsének, és a szégyen ilyen megvallása mindennél erősebben biztosítja, hogy
majd a fiával is őszintén tud szót érteni. Nem történik róla említés, hogy
vajon Sick-Seregiben keletkezett-e olyan konfliktus, mint Keller-Kerekesben. Az
olvasó azonban nem feledheti, hogy a feljelentőt kereső gyanakvás zavart,
maszatos, önazonosságát rejtegető viselkedés. Fél az orvos? Szégyenkezik?
Bosszútól tart? Túlfutna a kisregény szikár szerkezetén, ha ezekkel
foglalkoznék az elbeszélés. Mégsem kétséges, hogy a feszengtető helyzetből
senkinek, így a volt Sicknek sem lehet máshogy szabadulnia, mint hősünknek.
Ezzel azt is sugallja az író, hogy egész történelmi, társadalmi, osztályharcos
fordulatokkal szétzilált, egymás ellen feszített életünknek ilyen módon lehet
feltisztulnia.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 309-315. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése