A német irodalmat –
összevetve a francia literatúra mindenkor magas, fennsíkszerűen kiegyenlített
színvonalával – hasonlították mér kiugró ormok és széles, mély völgyek tagolta
tájhoz. Bár e kép romantikus árnyalata aligha tagadható, az igaz, hogy a „világosság
századában” a Gottsched-Gellert-Klopstock nevével jelzett vonulatban ott egy
kimagasló csúcs: Lessing és a lessingi életmű.
Gotthold Ephraim Lessing, a nagy családú kamenzi
lelkész fia olyannyira meghatározó egyénisége, nagy tekintélyű kritikai és esztétikai
gondolkodója volt kora német szellemi életének, hogy így szerzett híre-neve
koronként költői, drámaköltői nagyságát is háttérbe szorítja. Az esztétikai
gondolkodás európai történetében kiemelkedő hely illeti meg Laokoon című, a festészet és költészet
határairól írott, 1766-ban közreadott munkáját, amelyben Winckelmann-nal a
kitűnő kultúrtörténésszel vitázva bizonyítja az „ut pictura poesis”, azaz a képzőművészet ábrázolásmódjához igazodó
irodalomfelfogás tarthatatlanságát. A költészet lényegénél fogva – szemben az
állapotokat rögzítő szobrászattal, festészettel – Lessing felfogásában a
folyamatok, eszmények, cselekedetek ábrázolásának művészete, s nem szorítható
természetétől idegen elvek béklyójába. E felszabadító gondolat nem is oly
sokára a romantikában hat majd igazán. Hamburgi
dramaturgiá-ja (1769) a nemzeti
színházkísérlethez kötődve – egy-egy ottani bemutató kritikájába ágyazva –
fejti ki a klasszicista szabályuralmat elvető, az arisztokratikus ízlésvilág
héroszai és démonai helyett hús-vér emberek színpadi megjelenését szorgalmazó
drámafelfogását. Katarziselmélete az ízlés polgárosulása, közvetve egy
polgáriasult Németország nemzeti kultúrája iránti igény kifejeződése. Amíg
ugyanis az angol polgár az ipart forradalmasítja, francia társa a politikai
hatalom megragadására készülődik, addig a sok kis államocskára tagolt
Németország polgára – hogy a nemzet részei közt vont palánkokat lebonthassa –
gondolatrendszereket épít, hogy ezek jegyében az alattvalókból polgárokat
neveljen; polgárokat, akiknek – mint azt Immanuel Kant a felvilágosodás
lényegeként megfogalmazta – legyen bátorságuk, hogy használják saját
értelmüket. Lessing életműve ennek a bátorságnak a jegyében született, nemcsak
elméleti írásai, hanem a ma sem minden aktualitás nélküli drámái is.
A különleges tehetségű ifjú
a meisseni Fürstenschule diákja, Plautust, Terentiust olvas, és maga is
megpróbálkozik az anakreoni dalformával. Tizenhét éves, amikor elkészül Az ifjú tudós című vígjáték első
fogalmazványával. A darab bemutatójára két év múlva Lipcsében kerül sor, ahol a
teológushallgató Lessing a híres Neuberné színtársulatának közvetlen baráti
köréhez tartozik. Egy évre rá két vígjátéka is színpadra kerül.
Miután 1752-ben
Wittenbergben megszerzi a magiszteri fokozatot, Berlinbe megy, ahol Friedrick
Nikolai író és könyvkiadó folyóiratában publikál, s baráti kapcsolatba kerül a
filozófus Mozes Mendelssohnnal, akiről később utolsó nagy színpadi művének
főalakját, a bölcs Náthánt mintázta. 1755-nben az angol Richardson
regénytörténetét felhasználva megírja az első olyan német tragédiát, amelynek
hőse polgár (Miss Sara Sampson).
1760-tól öt breslaui év következik; visszatérve Berlinbe, befejezi a Laokoon-t
s a mindmáig legjobbnak tartott német vígjátékot, a Minna von Barnhelme-t (1767).
Lessing élete utolsó
időszakát Wolfenbüttelben tölti, ahol a braunschweigi herceg könyvtárosaként
dolgozik. Itt fejezi be az egyik legjobb német tragédiát, az Emilia Galott-t. Felvilágosodott
szellemű írásai nyomán összeütközésbe kerül az evangélikus egyház ortodox
vezetőivel. Különösen élesen támadja az írót a hamburgi főpásztor, aki a Bölcs
Náthán jeruzsálemi pátriárkájának a modellje. Mivel a vitában a herceg
hallgatást parancsolt könyvtárosának, Lessing a színpadot használta szószékül.
Így született a Bölcs Náthán (1779).
A shakespeare-i blank
verse-ben írott mű az ember vallási meggyőződésének és erkölcsi magatartásának
viszonyát választotta tárgyául, s Lessingnek azt a meggyőződését juttatja
kifejezésre, hogy a különböző vallások értéke nem dogmarendszerükben keresendő,
hiszen a vallásosság – kötődjék bármely hitrendszerhez – igaz lényege a
tevékeny felebaráti szeretet, s a humanitás rokoni szállal fűz egybe zsidót,
keresztényt, mohamedánt.
A Bölcs Náthán-t először
Zichy Antal fordította magyarra 1878-ban. Az ő fordításában vitte színre a
Nemzeti Színház 1888 végén. Újabb fordítása (1966) Lator Lászlót dicséri. A
magyar közönség színpadon utoljára 1970-ben, a Deutsches Theater vendégjátéka
alkalmával láthatta.
*
BÖLCS
NÁTHÁN
Szereplők:
SZALADIN SZULTÁN; SZITTAH, a húga; NÁTHÁN, gazdag
jeruzsálemi zsidó; RECHA, a fogadott lánya; DAJA, keresztény nő náthán házában,
Recha társalkodónője; EGY IFJÚ TEMPLOMOS LOVAG; EGY DERVIS; A JERUZSÁLEMI
PÁTRIÁRKA; EGY BARÁT; EGY EMÍR; A SZULTÁN MAMELUKJAI
I.
FELVONÁS
A népe által bölcsnek és
jónak tartott gazdag zsidó, Náthán mindenféle drágaságokkal, kinccsel és
fűszerekkel megrakodva érkezik vissza Babilonból Jeruzsálembe. Távollétében
házát tűz pusztította el, s kis híján lánya, Recha is odaveszett. Egy ifjú
templomos lovag – akinek Szaladin szultán különös módon megkegyelmezett –
mentette ki a lángokból. Náthán szeretné megjutalmazni tettéért, de az ifjúnak
nyoma veszett. Recha szívébe zárta a hős lovagot, s azon ábrándozik, talán nem
is földi lény volt a megmentője, hanem egy oltalmazó angyal.
Mindenki csodálkozik, miért
kegyelmezett meg a szultán a templomosnak. Azt rebesgetik, a lovag húsz éve
eltűnt kedves öccsére emlékeztette. Az egykori mezítlábas dervis, Náthán
sakkbarátja, Al-Hafi beszámol Náthánnak, hogy most ő a szultán kincstárnoka.
Közben feltűnik a közeli pálmaligetben a templomos. Náthán Daját küldi, hívja
házába lánya megmentőjét. Ám előbb ér a lovaghoz egy barát, akit a klastrom
pátriárkája küldött, puhatolja ki, miért kapott kegyelmet egyedül ő a foglyok
közül. Rá akarja venni, ölje meg a szultánt, vegye el kincseit, legyen Szaladin
árulója. Tudassa Fülöp királlyal, a szultán „mily erőkkel, / Hogyan, hol, mily irányban kezdi meg / Hadjáratát, ha
fellángol megint / A harc”. A templomos felháborodottan utasítja vissza az
ajánlatot.
Megjelenik Daja Náthán
üzenetével, hívja a lovagot ura házába, de a templomos – aki büszke sváb
származására – nem hajlandó egy zsidóhoz elmenni.
II.
FELVONÁS
Szaladin húgával sakkozik,
s közben azon vitatkoznak, vajon a vallás megkülönböztetheti-e az embert az
embertől. A betoppanó Al-Hafi jelenti,
még mindig nem érkezett meg Egyiptomból a sarc, üres a kincstár. Szaladin
kölcsönt szerezni Náthánhoz küldi, aki nemcsak gazdag, de „nem béklyózza elméjét sötét / Előítélet, szíve tárva minden / Erénynek,
s minden széppel összehangzik”.
Náthán a pálmaligetben
megszólítja a templomos lovagot, s az eszmecsere során barátokká válnak. Náthán
örül, hogy végre olyan valakire talált, „akinek
elég, ha ember”. A loag neve – Curd von Staufen – egy régi ismerőse, Wolf
von Staufen emlékét idézi fel benne. Küldönc érkezik a szultántól, Szaladin
hívatja Náthánt.
III.
FELVONÁS
Recha türelmetlenül várja,
hogy újra láthassa a lovagot. A találkozás a templomosban is vonzalmat kelt a
lány iránt.
Megérkezik Náthán a
szultánhoz. Szaladin faggatja:
Ha
olyan bölcs vagy, hát mondd meg nekem,
Melyik
hitet, melyik törvényt tudod
A
legjobbnak, a legigazabbnak.
Válaszul Náthán egy
történetet mond el egy gyűrűről, mely tulajdonosát kedvessé tette Isten és
ember előtt. Egyszer egy olyan apához kerül a gyűrű, ki mindhárom fiát
egyformán szerette, s nem tudta eldönteni, melyikükre hagyja a gyűrűt.
Csináltatott hát még két másolatot, s mindhármuknak adott egyet. A három fiú
egyaránt arra törekedett, hogy a gyűrűhöz méltó legyen. Honnan lehetett volna
tudni, melyik az igazi gyűrű? Éppígy nem lehet tudni, a három vallás – a
keresztény, a zsidó, a muzulmán – közül melyik az igazi. Mint a gyűrűk esetében
– jósággal, szelídséggel méltóvá kell lenni hozzá. A szultán meghatottan szorít
kezet Náthánnal, s barátjául fogadja. A bölcs zsidó felajánlja pénze egy részét
a szultánnak kölcsönbe.
A hazatérő Náthántól a
lovag lánya kezét kéri, s nem érti, Náthán miért vonakodik a válasszal. oldódik
hát az előítélet: a keresztény a zsidó lányát szereti, a muzulmán szultán
barátjául fogadja a zsidót, s fiának érzi a keresztény lovagot. Daja elárulja a
lovagnak, Recha keresztény, nem Náthán az igazi apja.
IV.
FELVONÁS
A háborgó lelkű lovag a
kolostorba megy, hogy tanácsot kérjen a pátriárkától: mi a teendő azzal, aki
keresztény lányt zsidó vallásban nevel fel? A kenetteljes, felcicomázott,
bigott főpap válasza: tűzhalál.
A templomos megjelenik
Szaladi előtt, aki keblére öleli, s kedves unokaöccseként bánik vele. A lovag
felfedi előtte kételyeit Náthánnal kapcsolatban. A szultán Náthánért küld, hogy
tisztázzák a lány származása körüli homályt.
Daja kérleli Náthánt, adja
feleségül a templomoshoz Rechát, így a lány ismét keresztény környezetbe kerül.
Náthán türelemre inti, előbb tudni szeretné, kik voltak a templomos szülei. A
kolostorbeli barát emlékezteti Náthánt, ő volt az, aki 18 évvel ezelőtt egy
lánycsecsemőt hozott a házába, Wolf von Filnek lányát, akinek apja náthán jó
barátja volt. Náthán Isten ajándékának tartotta a kislányt, akit hét –
keresztények vasától meghalt – fia helyett saját gyermekeként nevelt fel.
V.
FELVONÁS
Megérkezik az egyiptomi
karaván, s elhozza Szaladinnak a várva várt sarcot. Megadhatja hát Náthánnak az
adósságot.
A barát átadja Náthánnak
azt a breviáriumot, melyet a kislány megholt apjánál talált, s melynek arab
beírása valószínűleg fényt vet a lány származásának titkára. Náthán a szultánhoz
indul a könyvvel. Útközben csatlakozik hozzá a lovag, s ismét kéri Náthánt,
adja hozzá Rechát. Náthán elmondja neki, úgy véli, megtalálta Recha bátyját.
Együtt mennek Szaladinhoz.
Recha, aki szintén megtudja
Dajától, hogy nem Náthán lánya, könyörög Szittahhoz, a szultán húgához, ne
engedje, hogy elvegyék apjától, s megbüntessék Náthánt. A szultánnak is
megtetszik a lány, s szeretné, ha hozzámenne a templomoshoz feleségül. De
közbelép Náthán, s felfedi Szaladin előtt: a lovag valódi neve Leu von Filnek,
s csak azért kapta a Staufen nevet, mert nagybátyja, Wolf von Sdtaufen örökbe
fogadta. Így hát a lovag Náthán barátjának – aki egyébként nem volt német – a
fia, vagyis Rechának – akinek igazi neve Blande von Filnek – a testvére.
Vesz s ád
egyszerre, Náthán!
S
teli marokkal! Nem, nem, többet ád,
Ezerszer
többet, mint amennyit elvesz!
-
áradozik a lovag.
A szultán, meghallván, hogy
Wolf von Filnek nem volt német, s sokszor beszélt perzsául, látni akarja a
könyvet, mely Filnek tulajdona volt. Felismeri öccse írását, s boldogan öleli
magához eltűnt öccsének, Asszadnak gyermekeit, Rechát és a templomos lovagot.
(Forrás: 77 híres dráma 117-122. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2.
kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése