Nyergel az ősz és körülhordja
az országban a szelet.
Gyönge növények ellen indul
kegyetlen hadművelet.
Álcázza magát levelekkel
s gyümölccsel is a fal.
Kiképzett kiskatona.
Állig fegyverben áll itt.
Őrködik haláláig.
Az utakon már köd razziázik.
Jön a tél – idegen világ.
Mozgósít, hadat üzen.
Támad a földön és vizen.
Néhány mulya hős,
útszéli virág,
nem védi magát.
Guggol a fűben és piros
szirmot – zászlót lobogtat.
Ördögszekerek robognak
réteken, utakon.
Növényekre taposnak.
Virágok vére csordul.
A Nap nagyhatalom;
közönyös, nem segít,
Elhagyja szegény népeit.
Küld fegyvert – éles sugarat,
s a fagy vastag vasán kicsorbul.
Menekülnek a páncélos bogarak
zilált sorokban.
Ág mered csőre töltve,
alma puffan a földre,
nem robban,
elfúl a homokban.
A madarak visszavonulnak.
A hepehupás égen át
zárt rendben daruk, vadlibák
bukdácsolnak – fejkendős, öreg varjúk
kiáltoznak sírva utánuk.
Ott megy a vejük, a lányuk,
tündéri unokájuk.
Lefejezik a napraforgót.
Kés zuhan – éles guillotine.
Szaporodik a világban a kín.
Szervezi hatalmát a tél.
Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.
Hideg tűzben az igazak
megfeketednek, elégnek.
Rend készül: hülye elnyomás
Hó ropog – sörtűz ropog
A ragadozó csillagok
hálójában vergődik, ráng a hold,
nem ragyog.
Meghalok?
Meghalok.
Harminckét esztendős vagyok.
Kijutott nekem
verésből, szerelemből.
A kín kövei nagy tüzet
csiholnak gyúlékony szívemből.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 107-109. old.
– Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése