Szivem mindig dicsőségért sóvárgott,
De nem kerestem ál-utakon járva,
Kivántam ünnepeltetést, virágot,
Csak lelkem hite ne legyen az ára.
A tömeg tapsa – óh mily édes dallam,
De a tömegnek nem hizelgék érte;
Forró sóvárgás űzött, hogy azt halljam,
De ajkam soha senkitől sem kérte.
Bírák tetszése, - boldogító szózat,
De kedvükért máskép nem zeng az ének.
Nagyok kegyelme – oh tudom, mi jót ad,
De milljók búját el nem fojtom értek.
Szerelmes az én szivem véghetetlen
A dicsőségbe, miként szűz arába.
Őt tisztán bírni, csak azért epedtem,
Hisz nincs rajt’ szép más, csak a tisztasága.
Esdett dicsőség! hogyha el sem érlek,
Egy mosolyod már rám hullt boldogítva
S szivemben hordom a te bűvös képed’
És álmodom majd rólad lent a sírba’.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése