Hajlonganak a térdeplő füvecskék,
és tapsikol sok kicsiny levelük.
Felcsilingelnek a virágkelyhecskék,
és fellélegzem én is ővelük.
Gyámoltalan kis bokrok kitipegnek
s lubickolnak a langy eső alatt;
az útilapuk vízben hemperegnek;
már én sem bírom komolyságomat.
Sikonganak a virágágyásokban,
és paskolják egymásra a vizet
az árvácskák szemérmes izgalomban;
és gyorsan én is nekivetkezek.
Szoknyáját térdig kényesen elhúzza
a jázminbokor s tócsákban topog.
Nem állhatom meg! – a cipőm lerúgva,
közelében mezítláb pocskolok.
Együtt fürdök a füvekkel, a fákkal,
fröcskölnek ágak, lombok; - kacagok,
ha nyakon önt egy fa hűs zuhanyával;
hátam patakzik, csurom víz vagyok.
Kikurjantok a kerítésen túlra:
- „Hej! ti örökké szomjas rozsmezők!
tolongtok-e ti is így hancúrozva?” –
de megilletődötten állnak ők!
A rozsszálak fedetlen fejük hajtva
áznak, éretten, áhitatosan,
a nagy teremtő ihlettől meghatva,
- s a füvek közt elszégyellem magam.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 95. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése