I.
Poe
Edgar művei közül borzongatós történetei a legismertebbek. Költeményei közül
csak egynéhány került bele az antológiákba, talán nem is véletlenül épp azok,
amelyek egy-egy szemlélődési és érzelmi folyamatnak végső fejleményei, például
a Holló, a Harangok, az Annabel Lee. Kevesen veszik észre, hogy Poe a lírai
költő, még úgy is, ahogy csak ezekben a költeményeiben megmutatkozik, mennyire
más természetű egyéniség mint az elbeszélő. Szinte ellentéte egyik a másiknak.
Az elbeszélő mindig nyugodt, világos észjárású, fagyasztóan hideg
vérmérsékletű; képzelete nyújtózkodásának sem idő, se tér nem szab határt, és
még is, bármi szertelen helyzetet valószerűvé tud tenni következtető
tehetségével, amely sohase téved. A költőben a logikai tehetsége érzik
legkevésbé, azért látomásai összefolyók, tájai és emberei ködbe mosódó,
párázatban gomolygó képek. Az érzelmi potencia, amelyet oly hideg elszántsággal
fojt el prózájában, forró lehelet alakjában tódul ki belőle, ha költeményt ír s
beködösíti a hideg ablakot, amelyből égig nyúló hegyeken, zúgó vad tengereken,
forgó világokon át, életen és halálon túlra lát el: a képzeletét.
Történeteivel, logikai alkotó erejének a csodás építményeivel eltorlaszolta
magát Poe. Megépítette őket, hogy senki hozzá ne férhessen. Aki csak ezeket
ismeri, sohase sejtené, hogy egészen más lénye is van Poe-nak. A költeményeibe
rejtette el a másikat. A költeményei befelé visznek Poe-ba. Olyanok, mint azok
a bujkáló karszti vizek, amelyek rejtelmes barlangokban vesznek el. Aki rájuk
bízza magát, belejut a hegynek titkába. Poe költeményei az életén folynak
keresztül, s mint ahogy a vizeket megfestik a hegynek savai, ércei, az ércek
rozsdája, - az ő költeményei is legtitkosabb belső élményeitől színesek. Poe
egyéniségének titkára, vagyis az életét, gondolkodását, érzelmeit irányító
psychikai motívumra és lelkének legtitkosabb élményeire talál rá az, aki
költeményeinek mentén visszafelé indul beléje.
Ami
legbelül van benne, az a halál képzete. A halál a poe-edgari princípium. Ezt
örökölte szüleitől, ez volt az első élménye s a halál látomásai lettek tartalma
életének. Miért, hogyan? A szülei degenerált emberek voltak, az apja
alkoholista, ő maga nyomorúságban született, bőségben nevelkedett, ismét
nyomorúságba süllyedt, alkohollal, ópiummal rontotta magát, végignézte felesége
hosszú haldoklását, majd eltemette a szeretett nőt, maga is betegségekbe esett
s végre meghalt delírium tremensben. Életének ezek a bennünket érdeklő
eseménycsoportjai; de az életrajz nem mond itt semmit, sem a tudománynak
csúfolt pszichológiai módszer. Poe ilyen volt mindig, már mint gyermek is. Az
élet legragyogóbb jelenségei is fekete háttéren jelentek meg neki, gondolatai,
álmai a halál képzetét kerülgették. Végül összeszokott, megbarátkozott vele,
még meg-megborzadt, de már nem félt tőle. Neki köszönhette képzelete a
legerősebb ingereket. Az olyan fajta képzeletet mint Poe-é volt, csak zsilippel
kell föltartóztatni, hogy megduzzadjon, hogy kitörjön medréből s elárassza azt
a világot, amelyből ki akarták zárni. Ahogy álmait szőve, elfogyott kezében a
színes fonál, s a tarka szőnyeg, a gyönyörű, a ragyogó, félbe maradt
reménytelenül, tehetetlenül, - mint a gyermek oly kíváncsian és oly dacosan
kérdezte: mi van hát ott, a tehetetlenségen és a reménytelenségen túl?
folytatódnak-e ott az élet megszakadt álmai, tovább szövődik-e ott a költők
színes szőnyege? S egész élete nem egyéb, mint ennek a kérdésnek feszegetése.
Egész költészetének ez a tartalma s minden műve szimbólumos megjelenítése ennek
a gondolatmenetének. Nem puszta kíváncsiság vitte a metafizika nagy problémái
felé, hanem az életharmóniára vágyódása. Fáradtnak, szomorúnak, reménytelennek
jött a világra. A megfogható jelenségek e világában ő mindenkivel és az élet
minden körülményével szemben vesztes fél volt. Úgy érezte, lehetetlen, hogy
ezen a furcsa, rikító, szabálytalan világon túl, ne volna valahol egy nemesebb,
derengőbb fényű, halkabb világ, amelynek minden fordulásán, minden alakulásán
megismerszik a szabályozó ész akarata; amelyen az események egymásutánja nem
önkényes, hanem törvényeiben, mint passzív érzelem, mint vágyódás, mint álmodás
jelentkezik metafizikai természete. Történeteiben, mint akarat: megkísérli
bennük álmai világának megszerkesztését.
II.
A
szomorúság, a sadness volt Poe Edgár természetének alapérzése. Ha metafizikai
kíváncsisága nem oly egyirányú, élete fonala mentén bizonyára visszahatolt
volna abba a múltba, mely az ő létezését megelőzte, s a megszületése előtt való
időben és térben kereste volna élete titkának nyitját. Poe kíváncsisága azonban
nem volt oknyomozó természetű. A múlt s a jelen őt nem érdekelte, minden
vágyával és minden érzékével a jövő felé fordult. "Az én életem - írja
barátjának, Lowellnek - csupa szeszély volt, impulsió, szenvedély, a
magányosság kedvelése s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek
megvetése." A jövőn, semmi kétség, a halálon túl következő létet értette.
Azt remélte, hogy ott majd rátalál arra, amit ebben az életben hiába keresett:
a szorongó érzések, a fájdalom, a szenvedés nélkül való nyugalomra. Idelenn nem
volt benne része. Legelső verseit gyermekkorában írta s már ezeken is ugyanaz a
fájdalmas hangulat ömlik el, mint a férfikorabelieken.
1827-ben,
tizennyolc éves korában kelt a "Legboldogabb nap" című költeménye s
azt dalolja ebben is, hogy összeszáradt és fonnyadt szíve túl van már a
legboldogabb napon, a "büszkeségnek és hatalomnak nagyszerű reménysége,
érzem, már elröpült".
1835.
életének legszerencsésebb esztendeje volt. Első nagy sikereit ekkor érte; a
folyóiratok kapva kaptak írásain s a közönséget annyira érdekelték kíméletlen
hangú irodalmi bírálatai, meg polémiái, annyira izgatták rémesen fantasztikus
történetei, hogy amelyik folyóiratnak munkatársává szegődött, annak előfizetői
rohamosan megsokszorozódtak. Mégis így jellemzi lelki állapotát egy barátjának
irt levelében: "A helyzetem sok minden tekintetben kellemes; de, sajnos,
úgy látszik, hogy immár semmi se szerezhet örömet, sőt még csak a legcsekélyebb
megelégedést se. Bocsássa meg, uram, ha sok összefüggéstelen helyre akad
levelemben. Igazán siralmas az, amit ebben a percben érzek. Valami lelki
depresszióval szenvedek, aminőt soha nem éreztem még. Hiába küzdöttem ennek a
búsbetegségnek befolyása ellen; és úgy-e elhiszi szavamra, hogy még mindig
boldogtalan vagyok, bármily szerencsésre fordultak is ügyeim. Nyomorult vagyok,
és nem tudom, miért".
Élete
vége felé ezt írta egy nőnek: "Az én szomorúságom megmagyarázhatatlan, és
ennek tudata csak annál szomorúbbá tesz. Komor sejtelmekkel vagyok tele. Semmi
sem önt belém lelket, semmi meg nem vigasztal. Az életemet, úgy érzem, mintha
eltékozoltam volna, jövőmet borzalmas ürességnek látom." Nyilvánvaló,
sehogy se lelte helyét a földön. Mélyebben semmi nem érdekelte idelenn, az élet
értékei annyira relativusoknak tetszettek neki, hogy már értékeknek se látta
őket. "Semmi hitem az emberi természet végtelen tökéletesedésében. Azt
hiszem, hogy az emberi erőfeszítéseknek mi értékes hatása sem lesz az
emberiségre. Az ember mindössze tevékenyebb ma, de se boldogabb, sem eszesebb
mint volt hatezer évvel ezelőtt. Az eredmény sohasem is lesz más."
"Az életemről való véleményemet kérdezi; abból amit elmondtam önnek,
láthatja, hogy nem adhatok véleményt róla. Mindig is sokkal mélységesebben
tudatában voltam az időbeli dolgok változó és pillanatnyi természetének, semhogy
bármiben is következetes lettem volna." A tompa fatalizmus hangja ez, az
olyan emberé, aki rég belátta, hogy ebben az életben semmi keresnivalója.
A
vigasztalan szomorúságnak ebből a hangulatából oldództak ki Poe költeményei.
Korán kezdte a verselést; ő maga azt állítja, hogy tizenhárom éves korában írta
első költeményeit, de később újra s újra megírta őket. Gyermekkori vers-témái
egész életén át kísértették, s megismétlődésükkel Poe érzésvilága evolúciójának
egyenes irányát mutatják. Azt mondhatni szinte, hogy már gyermekkorában azt
érezte és úgy érezte, mint férfi korában. Alaphang és világnézet dolgában alig
van fejlődés költészetében. Költeményeinek száma igen kevés, össze-vissza
negyven egynéhány. Ritkán irt verset, csak élete ünnepi pillanataiban, amikor
egy-egy lélegzetnyi időre csöndesség támadt körülötte, s amikor a fájdalom, meg
a vágyakozás már kicsordulni készült belőle.
Élete
körülményei is úgy alakultak, hogy versírásra kevés ideje jutott. A közönséget
jobban izgatták véres polémiái, azért kenyéradó szerkesztői örökké vad irodalmi
harcokba zavarták. "Elháríthatatlan események akadályoztak meg abban -
panaszolja fel utolsó verseskötetének előszavában -, hogy valaha is komolyan
nekifeszítsem erőmet annak, ami szerencsésebb körülmények között magam
választotta hivatásom lett volna. Nekem a költés nem cél volt, hanem
szenvedély; és a szenvedélyeknek adassék tisztelet: nem szabad - nem is lehet
őket az embereknek silány jutalma, vagy még silányabb dicsérete kedvéért
fölszítani." Akinek a költés a pozitívumtól szabadulás, az csak ihletett
ritka órákban képes verset írni. De akármilyen kevés költeményt írt is, abban a
negyven egynéhányban, ami hiteles módon az övé, benne foglaltatik egész élete,
mint ahogy Beethoven szimfóniáiban földi vonatkozásaitól megtisztultan benne
dalol a mester egész lelke minden nagyra törő vágyastul, csalódásostól,
bánatostul, reményestül.
Poe
költészete is nem kísérő zenéje életének, hanem maga az élete, életének
esetlegességtől, végzetességtől megszabadult lényege. Minthogy világnézete a mi
földi életünknek negatívja volt, azért képzelete, amely mégis csak ennek a
világnak anyagából táplálkozott, a leggyászosabb képeket jelenítette meg s
képeit a legsötétebb színekkel festette ki. Minthogy ez az élet reá nézve
egyértelmű volt a szenvedéssel, azért végtelen szomorúsággal vannak tele
költeményei. A szomorúság, azt mondhatni szinte, a priori tulajdonsága volt Poe
lelkének. A szomorúságát fizikai okokkal magyarázni, nevetséges vállalkozás. A
poe-i sadness az öröklét problémáin való szomorúság volt. Az élet
megfejthetetlenségén, az emberi tehetetlenségen, az akarat gyöngeségén való
szomorúság. A metafizikai szomorúság.
A
korban, a levegőben is volt ebből valami. Az irodalomban a világfájdalom
korszaka járta. A gazdag, a szép, a zseniális Byron magának is
megmagyarázhatatlan fájdalommal bolyongott a világban. Az ő rettenetes
életerejének kisszerű volt ez a világ. A cselekvés vágyától nem lelte helyét
benne; unta aprólékos körülményeit, majd a nagyobb szabásúakat is, untatta az egész
élet a maga liliputi méreteivel és apró-cseprő eseményeivel.
Poe,
kivált ifjú korában, nagy bámulója volt Byronnak. Csodálta képzeletét és
lelkesedett heroikus lényéért. Richmondi diák-korában a tizenöt éves, arányos
termetű, izmos, vonzó szép arcú ifjúnak nem akadt párja a futásban, ugrásban,
ökölvívásban, s az úszásban Byronnal vetekedhetett volna. Épp oly vakmerő volt
ebben, mint mintaképe, órákig elúszott ár ellen is; egyszer fogadásból, kemény
hidegben ugrott a zajló jég közé, s majd hogy oda nem veszett. Még akkor tele
volt nagyratörő tervvel, önbizalommal, öntudattal, és Byron dicsőségéről
álmodozott. Fájó irigységgel vette hírét annak, hogy nagy példaképe elment a
görög szabadságért harcolni, s odavágyódása annyira feltüzelte képzeletét, hogy
fantasztikus történetet költött utóbb, amelyben elbeszélte, hogyan ment el ő is
Görögországba, hogyan harcolt a török ellen s milyen viszontagságok után került
végre haza. Holott soha színét se látta a hellének földjének s állítólagos
görögországi útja idején szülőhazájában katonáskodott. Ifjúkori költeményeinek
egynémelyikén, a Tamerlan-en, az Al Aarafon megérzik Byron hatása; és a Légyott
című fantazmagóriájában egészen szokatlan erejű színekkel és fényhatásokkal
jeleníti meg ezt a szenvedélyes lelket, akiben a legnagyszerűbb tulajdonságokat
diszharmóniává zilálta a sors.
Byronnál
is közelebb volt Poe szívéhez Shelley. Ebben a költőben mindig lelke rokonát
látta s az ideálját is. Shelley világában kívánkozott mindig ő is: abba a
világba "amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei
fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az
absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint
a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk s melyek hó és
arany-öltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják
alakjukat" Poe-ra is ráillik az, amit Taine Shelleyre mondott:
"Születése óta megvolt benne a magasztos szépség és boldogság víziója, s
az eszményi világ szemlélete harcra fegyverezte őt a valódi világ ellen."
De Shelley és Poe lénye között azért nagy a különbség. A metafizika kérdései
Shelleyt is foglalkoztatták, de nem izgatták annyira, mint Poe-t, lelkének
szenvedélyévé nem lettek. Shelley vigaszt lelt pantheismusában: az emberektől
és cselekedeteiktől elfordult a szenvedélytelen természet felé s a természet
legnagyobb jelenségeinek szemlélésében elégítette ki a végtelent kereső
érzékét. A Mont Blanc s a tenger látványa kisimította lelkét. Ez a költő
szemlélődő metafizikus volt, nem kereső mint Poe. A The contemplation of the
universe, a világegyetem szemlélete - mint ahogy az Alastor előszavában írja -
töltötte ki rövid életét. Minthogy vágyai nem valami határozott cél felé
igyekeztek, azért a látomásai sohasem igazi képek, csak derengő színű és fényű
foltok. Poe képzelete sem realista képzelet, de az ő látomásainak mindig megvan
a vonalvázuk s szerkezetük van.
Még
más kortársai és közvetlen elődei is nagyon érdekelték Poe-t. Szerette William
Cowpert, Coleridge-ot, Keats-et. Ezek mind szomorú emberek voltak, zaklatott
életű, nyugtalan lelkek. "Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan
mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap
sugarait ragyogtatja tükrén." - írja közülük Cowper, s ugyanezt megírhatta
volna magáról a többi, s meg Poe is. Szerette ezeket az elődeit Poe, mert
rokonainak érezte őket. Őket olvasván ébredt önnön természetének tudatára s
ismerte meg magát, találta meg vágyódásának nevét, célját s eszmélt a
hivatására. Az igazi tehetségekre csak ennyi a példák hatása: magukra ismernek
bennük, mert nagyjában rokonaiknak érzik magukat, ha lényegben egészen mások
is. Így volt Baudelaire és Poe-val, pedig az a sajátságuk is, amiben egymáshoz
hasonlítanak, a szomorúságuk, mennyire ellenkező természetű: Baudelaire
szomorúsága erotikus szomorúság volt, minden izében földi, materiális érzés.
III.
Nem
könnyű munka Poe költeményeinek megfogható tartalmát, költeményeinek tárgyát
meghatározni. Már első körültekintésre feltűnő milyen szűk a köre ennek a
költészetnek. Nincsenek benne események, nincsenek benne gondolatok, sem
epikai, se filozófiai elemek; a legtisztább érzelmi költészet ez, zenében
feloldódó álomszerű látomások sorozata. Ami a körötte zajló életben érdekelte
Poe-t, annak mind egyéb munkáiban hagyta nyomát. Az emberekről és a művészetről
való véleményét bírálataiban és esztétikai dolgozataiban fejtette ki;
megfigyeléseivel történeteit töltötte meg. Csak magáról hallgatott egyéb
műveiben: ellágyulásait, epekedését, vágyódását s kétségbeesését a
költeményeibe rejtette, s beléjük rejtette el azt, amiben ezek alakot öltöttek
s ami megindítójuk volt: a szerelmeit. Költészetét ilyen értelemben szerelmi
költészetnek lehetne nevezni, bár ez a meghatározás igen summázó, mert igen
lényeges árnyéklatokat nem foglal magában s mivel nem is sejteti például azt,
amiben Poe szerelmei mindenki másnak szerelmeitől különböznek: megfoghatatlanul
spirituális voltukat. De még is ez az egyetlen realitásuk Poe költeményeinek:
az hogy szeremből támadtak, s azért aki nagyon beléjük néz, női alakok
színfoltjaira ismer bennük. És itt érintkezik Poe-nak a földtől elszabadult
költészete a földdel és kapnak jelentőséget élete történetének adatai.
Közlékeny
természetű Poe sohase volt, magáról keveset mondott el még a meghitt embereinek
is; de ennél is kevesebb az, ami magára vonatkozót írásba foglalt.
Autobiographiai természetű följegyzések mindössze egynéhány novellájában
fordulnak elő, de ezek sem életrajzi adatok, hanem inkább psychikai tünetek
megfigyelése. A költeményei meg éppen hallgatnak életének eseményeiről. Amit
életéről tudunk, azt kortársai följegyzéseinek köszönhetjük s leveleinek,
amiket barátaival váltott. Két emberöltő munkássága hatalmasan megduzzasztotta
a Poe-irodalom anyagát. Felejthetetlen lesz mindig kivált az angol Ingram-nek
fáradozása, aki akkor kezdte meg a gyűjtést, amikor senkinek se volt még
sejtelme Poe jelentőségéről s aki elsőnek mosta tisztára a költőnek
beszennyezett emlékét. Woodberry s legújabban Harrison körülbelül megkétszerezték
Ingram anyagát s az adatokat fel is dolgozták részletes életrajzzá. Még is alig
van nevesebb költő, akinek életéről aránylag oly keveset tudnánk mint Poe-éről.
Leggondosabban szerelmi életének nyomait mosta el. Ezeket az élményeit becsülte
legtöbbre, ezeket az emlékeit féltette leginkább. Mert végtelenül szemérmetes
lélek volt, aki el nem bírta volna viselni azt, hogy az emberek
belekíváncsiskodjanak az ő annyira nem közönséges érzelmi életébe s azzal a
brutális öntudatossággal, amit többség voltuknak tudatából merítenek,
mulassanak, vagy megbotránkozzanak az ő szerelmének kivételes természetén.
Különösen
kevés az, amit érzelmi életének zsenge koráról tudunk. Egy baráti följegyzésen
túl semmi; igaz, hogy a följegyző Mrs. Whitman volt, a költő egyik utolsó
szerelme, akinek ő maga beszélte el a legcsöndesebb meghittség órájában. Poe
tizenöt éves volt s a Richmondi akadémiának növendéke. Már ekkor régen tudta,
hogy árva gyermek, hogy szülei komédiások voltak, nyomorultan haltak el, hogy
azt a jólétet, amelyben nevelkedik, fogadott szülei jóindulatának köszöni; és
napról-napra érezte, mennyire lenézik ezért tanulótársai, akik gőgös és gazdag
családok gyermekei. Szíve már telik a fájdalommal s nincsen, akinek kiöntse;
sem anyja, se más gyöngéd lény, akinek megszégyenülés nélkül meggyónhasson.
Ekkoriban történt, hogy egyszer hazakísérte egy tanulótársát, Stith Stanardt-t.
Alig hogy benyitott a szobába, egy bájos asszony sietett elébe, megfogta kezét
s oly szelíd s kedves szavakkal fogadta, hogy a teltszívű árva fiú egészen
elérzékenyült bele, s nem csak a szava, de az öntudata is elállott egy
pillanatra. Ez a nő, barátjának édesanyja, lett Poe első álmainak tárgya, az
első álomkép, akinek láttára a női szépség és báj tudatára ébredt s egyben az
édesanya látomása, aki után ébren annyira sóvárgott. Félénk imádattal bámulta
"jácint haját, klasszikus arcát, najádi hangját"; ha közelében
lehetett, ha arcába nézhetett, ha a hangját hallhatta, képzelete megindult s
elvitte álmainak országába, oda ahol az örök szép már e földön testet öltött.
Az ő emlékét őrzi To Helen című költeménye:
Helen, thy beauty is to me
Like those Nicean barks of yore,
That gently, o'er a perfumed sea,
The weary, wayworn wanderer bore
To his own native shore.
Mint
minden nőt, akibe Poe szerelmes volt, ezt is alattomos betegség őrölte, s
meghalt fiatalon. Poe nem bírt megválni emlékétől s hónapokig eljárt
éjjelenként a sírjához, s amikor megeredt az őszi eső és hideg szél fújt és
legszomorúbb volt körülötte a világ, akkor időzött sírjánál legtovább. Ez volt
Poe első szerelmi próbája s ez a sokáig siratott, soha el nem feledett teremtés
lett a típusa azoknak a nőknek, akik legmélységesebb hatással voltak rá.
Még
egy gyermekkori szerelméről tudunk. Egy fiatal leány volt a tárgya, a nála alig
néhány hónappal idősebb Sarah Elmire Royster. Az egyetlen, aki elütött Poe női
ideáljának típusától. Poe szenvedélyes természetű volt, a lány meglehetősen
hűvös és fontolgató. Poe ebben az esztendőben (1825.) elkerült Richmondból s a
virginiai egyetemnek lett hallgatója; a két szerelmes sűrűn levelezett
egymással. De közbelépett az apai akarat, és a lány kezét nyújtotta mister
Shelton-nek. Hűtlen szerelmesének emlékét Poe Nászballada (Bridal Ballad) című
költeményébe temette el. Sokkal később, Poe életének vége felé, még egyszer
összetalálkoztak sajátságos módon. A költőben utolsót lobbant az élet lángja s
tele volt tervvel, reménységgel. Elmira már akkor özvegy volt, és Poe megkérte
a kezét. 1849. október tizenegyedikére volt kitűzve az esküvőjük, s négy nappal
előbb, október hetedikén halt meg Baltimore-ban, a kórház ágyán.
Részletesebb
feljegyzések nem maradtak Poe két első szerelméről. Annyira belső élményei
voltak, annyira az életéhez, és csak az életéhez tartoztak, hogy leírásuk
eszébe se jutott. Légies képekké ritkultak utóbb emlékezetében, később más
képekkel olvadtak össze, női ideálja képévé. Első csalódása után tíz esztendő
következett. A nagy verekedésnek korszaka volt ez. Poe fölégette maga mögött a
hidat, összekülönbözött nevelő szüleivel, elhagyta őket és belévetette magát az
életbe. Az élet azután elbánt vele a maga módján. Egyik csalódásból a másikba
zavarta, nyugtot nem hagyott neki. A tíz esztendő idején volt egyetemi
hallgató, katona, majd a westpointi katonai akadémia növendéke, azután újságíró
lett, kiadta verseit, megírta első elbeszéléseit. Sokszor éhezett, sokszor
fázott s a kétségbeesett ifjút ekkor kerítette hatalmába az ivás szenvedélye.
Életének ezt a zavaros szakaszát is megszínesítette egy-egy leányarc.
Baltimoreban sokat járt egy fiatal rokonához, miss Hering-hez; boldog órákat
töltött körében, álmairól beszélt neki s a leányka lelkesedésén maga is
föllelkesült. Azután megint tivornya, mámor, kábulat, s megint egy leány-alak:
"Mary of Baltimore", ahogy életrajzírói emlegették. Szenvedés, nyomorgás,
mámor és álmodozás közben végre az első siker is. 1833-ban megnyeri Poe a
Saturday Visiter nevű folyóirat kettős pályadíját. Neve ismertté lesz, Amerikai
irodalmi "magazin"-jai érdeklődni kezdenek az új tehetség iránt,
szívesen fogadják írásait, egyikük a Southern Literary Messenger munkatársává
szerződteti. Poe helyzete megjavul, de betegsége, - iszákos rohamai -
megrontják életét, leverik, kétségbe ejtik. Elhagyottságát lelke ilyen
állapotában inkább érzi mint valaha és sóvárogva vágyódik valaki után, akinek
gyöngéd a szava, puha a keze, valaki után, aki meg tudja érteni baját s meg is
tudja bocsátani. Baltimoreban él apjának egyetlen nőtestvére, Clemmné, egy
szegény özvegyasszony a gyermeklányával, Virginiával. Ez a szegény, gyámolatlan
kis család a magáénak fogadja Poe-t, s a költő egyben anyára és szeretőre lel
körében.
Poe
huszonnégy éves volt, amikor Clemmék házába került, Virginia tizenegy éves
vézna, szelíd fekete szemű iskolás leány, akinek halvány arcát
ki-kigyullasztotta már lappangó mellbaja. Testvér módjára élt egymás közelében
a két ifjú lélek, és észrevétlenül szólaltak meg bennük s fonódtak össze halk
duóba legtitkosabb hangjaik. E sajátságos, misztikus szerelem keletkezésének
történetét maga Poe írta meg Eleonóra című prózai költeményében. Előadása azt
is megmutatja, hogyan töröli ki Poe képzeletéből a realitás jegyeit s hogyan
lényegesíti át élményeit.
-
Ő, akit ifjú koromban szerettem s akinek emlékezetére leírom ezeket - ,egyetlen
leánya volt rég elhalt anyám testvérének, és Eleonórának hívták. A
Színjátszó-pázsit völgyében, tropikus napfényben éltünk mindig együtt. Soha
idegen be nem tette lábát a völgybe, mert gigászi hegyek lánca közé volt
elrejtve: a hegyek mindenfelől belecsüngtek nyugalmába és megvédték a pörkölő
nap ellen felséges rejtek-zugait. Emberjárta, vagy megjárható ösvény nem vitt a
völgybe; aki boldog otthonunkba kívülről be akart hatolni, annak a sok ezernyi
erdei fa ága-bogán kellett volna áttörnie és számtalan illatozó virág szépségét
halálnak szánnia. Így hát egészen egymagunkra éltünk és mit sem tudtunk völgyön
túl való világról - én, az unokahúgom, meg az anyja. A legmagasabb hegycsúcsok
ködös régiójából egy keskeny, mély folyó kanyarodott ki, amely fényesebbnek
tetszett mindannál, ami körülöttünk volt - csak Eleonóra szeménél nem. Számos
kanyarulatban kígyózott a völgyön át s végül egy sötét szakadékba osont, a
sziklák hasadásai közé, amiken sűrűbb köd ült még azoknál a szikláknál is,
amelyek közül előkerült. A "Hallgatás folyó"-jának neveztük el, mert
habjaiból nagy megnyugvás áradt. Hullámai közül még csak csobogásnak hangja se
hallatszott, oly szelíden siklott vize, hogy mélyen lenn a fenekén gyöngyökhöz
hasonló fövenyszemei, amiket annyira szerettünk elnézegetni, meg nem mozdultak,
hanem nyugalmas boldogan álltak meg helyükön és örökkévaló fényességet
sugároztak. Tizenöt esztendeig bolyongtunk a völgyben kéz a kézben Eleonóra,
meg én, minekelőtte szívünkbe vonult volna a szerelem. Egyszer egy este, az ő
élete harmadik, az enyém negyedik lustrumának vége táján, egybeölelkezve ültünk
a fák kígyózó ágai alatt és képünket néztük a Hallgatás folyójának vizében. A
gyönyörű napnak hátralevő részében egy szót se váltottunk, de már reggel is
remegők és habozók voltak szavaink. Eros isten jött fel hozzánk a hullámokból,
és megéreztük, hogy felgyújtotta bennünk őseinknek tüzes lelkét.
Szenvedélyességünk, amellyel fajtánk az évszázadok rendjén kitűnt s
képzeletünk, amely szintén híressé tette fajunkat, egész erejével feltámadt
bennünk s együttvéve hagymázas boldogsággal árasztotta el a Színjátszó-pázsit
völgyét. Minden dolog megváltozott. Csillag alakú különös és fénylő virágok
fakadtak föl egyszerre olyan fákon, amelyeken sohase termett addig virág. A
zöldellő szőnyeg színárnyékai élénkebbek lettek, és ahogy a fehér százszorszépek
egymásután eltűntek, tízével szöktek szárba helyükön a rubintpiros asphodelek.
És élet kelt ösvényeinken, mert megjelent a nagy flamingó, amelyet addig sohase
láttunk, eljött minden virító színű víg madarával, hogy kibontsa előttünk
skarlát színű szárnyát. Arany- és ezüsthalak elevenítették meg a folyót; öléből
fokozódó moraj kelt, amely végre ringató dallammá dagadt, az aeol-hárfáénál
istenibb, mindennél édesebb, csak Eleonóra hangjánál nem édesebb dallá. És egy
rengeteg felhő, amelyet régóta figyeltünk, bukkant ki aranyszínben és bíborban
ragyogva a Hesperus régióiból, békésen megállt fölöttünk, napról-napra
mélyebbre ereszkedett, mígnem szélei a hegyek ormain nyugodtak, pompázattá
alakították át homályukat s bennünket, mintha örök időkre a ragyogásnak és
dicsőségnek prizmájába zárt volna. Eleonóra szépsége a seraphokéhoz volt
hasonlatos: egyszerű s természetes fiatal leány volt és olyan ártatlan mint az
a rövid élet, amelyet a virágok között végig élt. Semmiféle mesterkedés nem
leplezte azt a szerelmi hevet, amely szívét eltöltötte, sőt velem együtt
vizsgálta meg szerelmünk legtitkosabb zugait is, miközben bejártuk a
Színjátszó-pázsit völgyét s azokról a hatalmas változásokról beszéltünk, amik
oly rövid időn mentek végbe benne.
Két
évet töltött Poe Clemmék házában idilli boldogságban. Ekkor (1835-ben) olyan
helyzetbe került, hogy vagy elszakad Clemméktől, vagy elveszi feleségül
Virginiát s magával viszi őt is anyjával együtt. Poe az utóbbi megoldást
választotta s titkosan, majd egy evvel utóbb nyilvánosan is megesküdött, hamis
korbevallás alapján, a tizennégy éves Virginiával. Tizenegy esztendeig volt
Virginia Poe hites társa, jóban, rosszban osztályosa. A költő mellett nővé
érett a gyermekleány, s ő lett a múzsája férjének. Ez az angyali lelkű nő Poe-nak
asszony-ideál után való egész vágyódását kielégítette. Ő volt az inspirálója,
hozzája, rajta keresztül, s amikor meghalt, róla írta legszebb költeményeit.
Néhány lírai novelláján az ő alakja, az ő képe és lelke vonul keresztül. Abban
a stilizált leírásban, amelyben Ligeia szépségét megénekli, lehetetlen némely
adata ellentmondó volta ellenére is Virginiára nem ismerni. Magas termetű,
karcsú s életének utolsó napjaiban lesoványodott volt. Méltóságos lényét,
magatartásának nyugodt könnyedségét, vagy lépteinek megfoghatatlan könnységét
és rugalmasságát hiába akarnám megábrázolni. Úgy jött s úgy ment mint az árnyék.
Soha észre nem vettem, mikor lépett bezárt dolgozó-szobámba, csupán akkor
tudtam meg, amikor édes mély hangjának kedves zenéjét meghallottam s
márványszínű kezét vállamon éreztem. Arcának szépségére nézve hozzá fogható nő
nem akadt. Egy ópiumos álom ragyogása volt az, légies és lelket emelő látomás,
sajátosabban isteni mint azok a képzetek, amik Delos leányainak szendergő
lelkén keresztül lebegnek. Pedig arcának vonásai nem voltak olyanformán
szabályosak mint ahogy azt a pogányok klasszikus munkáiban tévesen megcsodálni
tanultuk. "Nincsen tökéletes szépség" mondja Bacon, Verulam lordja,
amikor a szépnek mindenféle alakjáról és neméről beszél - bizonyos aránybeli
különösség nélkül. - Mégis, jóllehet láttam, hogy Ligeia arca vonásai nem
klasszikusan szabályosak, jóllehet észrevettem, hogy szépsége valóban
"tökéletes", és éreztem, hogy abból a "különösségből" is
sok megvan benne, mégis hiába kíséreltem meg a szabálytalanságát kinyomozni és
megrajzolni rajta a "különös"-nek helyét. Végre Ligeia nagy szemébe
lestem bele. A szemre a messzi ókorban nincsen minta. Pedig úgy lehet, hogy
szerelmesemnek éppen a szemében nyugodott az a titok, amelyre Verulam lordja
céloz. A szeme, azt kell hinnem, nagyobb volt, mint a fajtabelieké rendszerint
lenni szokott. Telibbek voltak a szemei mint a Nourjahad völgybeli gazellák
legtelibb szemei. De csak időszakonként - a mélységes fölindulás pillanatában
volt határozottabban észrevehető ez a sajátság Ligeibáan. És az ilyen
pillanatokban szépsége - legalább forró képzeletemnek úgy tetszett - Ligeia
szépsége a törökök mesebeli huriéihoz volt hasonlatos, azoknak a lényeknek
szépségéhez, akik a földön se túl, sem innen lebegnek. Szeme bogarának színe a
legfényesebb fekete volt, és mélyen leborultak reá szurokszín szempillái.
Körvonalában könnyedén szabálytalan szemöldöke ugyanilyen színű volt. A
"különösség" azonban, amelyet szemében észleltem, elütő természetű
volt arcának alakjától, színétől, vagy ragyogásától - végre is nem
tulajdoníthattam egyébnek, mint a kifejezésének - Ligeia szemének kifejezése!
Hosszú órákon át menyit töprengtem rajta! Egy egész nyári éjszakán át mennyire
erőlködtem, hogy mélységét megmérjem? Mi volt az a Demokritos kútjánál mélyebb
valami, ami mélyen benne nyugodott szerelmesem szeme bogarában? Mi volt az? Vad
szenvedély sarkalt, hogy fölfedezzem. Azok a szemek! Azok a nagy, azok a
fénylő, azok az isteni szemek! Lédának kettős csillaga lettek számomra, s én a
legbuzgóbb csillagfejtőjük.
Ebből
a leírásból is megítélhetni, mennyire nem érzéki volt Poe percipiáló tehetsége.
Testi szépséget, vonalak, formák, színek szépségét akarja leírni, s amit meglát
tárgyán, az csupa szemmel fölfedezhetetlen tulajdonság, csupa a külső szín mögé
rejtett belső szépség. Virginiáját ő mindig ilyen szemmel látta s a gondviselés
műve volt, hogy Virginia haláláig megmaradhatott Poe
"child-wife"-jének, gyermekfeleségének, annak, akinek a költő
megismerte: élete illúziójának. Kortársak följegyezték, hogy beteg korában, a
halálos ágyán is az a szűzies, leheletnyi gyöngédségű leány volt, aki gyermekkorában.
Alakja, külseje alig változott meg, bár gyermekkora óta benne lappangó
betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta. Romboló munkájában hatalmas segítő
társa volt az az emberfölötti nyomorúság, amelybe a kis család fokonként
belesüllyedt. Poe megbízhatatlan munkás volt, aki bizonyos időszakokban
csodálatos termékenységgel dolgozott, máskor meg hónapok hosszat tehetetlenül
vergődött. Az irodalom állapota is kétségbeejtően rossz volt akkoriban, az
emberekkel sem igen tudott megférni s mindenféle balsors is üldözte. Egyik
városból a másikba hurcolta szenvedő feleségét, s egyre nagyobb lett a
nyomorúságuk. Betegségének kórtörténetét utóbb így írja meg egy barátjának Poe:
"Hat éve (1842) hogy egy nőnek, akit úgy szerettem, mint ahogy soha előttem
férfi nem szeretett, éneklés közben megszakadt egy véredénye. Lemondottunk
életéről. Én elbúcsúztam tőle örökre és haldoklásának minden fájdalmát
elszenvedtem. Valamennyire visszatért az egészsége, és én újra reménykedni
kezdtem. Egy esztendővel utóbb a véredény ismét megpattant. Szakasztott
ugyanazt a gyötrelmet szenvedtem végig megint - Aztán még egyszer - és még
egyszer - és megint és újra, különböző időközönként. Minden kiújuláskor a
halálnak valamennyi gyötrelmét viseltem el, és a bajnak minden kitörésekor csak
annál gyöngédebben szerettem őt és annál kétségbeesettebb makacssággal
kapaszkodtam életébe."
Fordham-ben,
New-York környékén bérelt kicsiny viskójukban fejezte be ifjú életét Virginia.
Szobácskája dísztelen volt, ágya a legszükségesebb fölszerelésének is híjával.
Kemény téli időben férjének köpönyege volt egyetlen takarója s Kate, a tigris
színű macska, a család kedvence, a melegítője. Akkora volt a nyomorúság Poe-ék
házában, hogy néhány jó barát a végső szükség percében, amikor Poe
belebetegedett már a nélkülözésbe s a kis család csaknem éhezett már, a nyilvánossághoz
fordult a lapok útján s valósággal könyöradományokat gyűjtött Amerika
legnagyobb költője számára. Poe egész idejét a beteg mellett töltötte,
Cissyjének hűlő kezét a kezében melengette. "Hogy szeret, abban nem
kételkedtem; azt is tudtam bizonyosan, hogy az olyan kebelben mint az övé, a
szerelem nem uralkodhatott közönséges szenvedély módjára. De csak a halálakor
éreztem egész teljességében ragaszkodásának erejét. Hosszú órákon át, miközben
kezemet fogta, öntötte ki elém túláradó szívének fölöslegét, azét a szívét,
melynek a szenvedélyesnél nagyobb szerelme a bálványimádásig fokozódott. Mivel
érdemeltem meg azt, hogy ilyen vallomásokkal megáldassam? - mivel szolgáltam rá
arra a kárhozatra, hogy elveszítsem szerelmesemet abban az órában, amelyikben
vallomását meghallottam?"
Mi
ment végbe Poe lelkében a végeérhetetlen virrasztások közben, a hosszú
nappalokon, amik épp úgy telve voltak lázas álmokkal mint az éjjelek? Mire
gondolt, amíg felesége haldoklását nézte, halk hangjaira, melle emelkedésére,
szeme rebbenésére lesett? Munkáiban, történeteiben, lírai novelláiban
megtalálni virrasztásainak szubjektivus történetét. Felesége ágya mellett
ismerkedett meg Poe a fizikai halállal. Cissyjének szenvedésein tanulta meg,
hogy az a halál, amellyel képzelete kora gyermeksége óta foglalkozott, csak
filozófiai álmodozás. Az ő halál-képzetei testetlen és alaktalan látomások
voltak. Virrasztásai közben akarva, nem akarva megfigyelte a tüdővész betegségének
egész lefolyását s minden tünetét. E fájdalmas tanulmányai nélkül sohasem
írhatta volna meg lírai novelláit és bizonyos történeteit úgy, ahogy megírta. A
haldoklás tünetei közül nem annyira a test elváltozásai ragadták meg
érdeklődését, mint inkább az eszméletnek, a tudatnak, a léleknek változó
állapotai. A beteg lázas félrebeszéléseiben egy kezdődő új tudatnak dadogását
sejtette. Ő, aki egész életében a megfoghatatlant kereste, felesége halálos
ágyánál se bírt ezzel a szenvedélyével: hosszú éjszakákon át görcsös
figyelemmel leste fülével, szemével, minden érzékével a halált, amely, tudta,
benn járkál a szobában, rátérdel a betegre és fojtogatja a lelkét. A maniacus
figyelés ez óráinak leírását el kell olvasni Berenice és Ligeia című lírai
novelláiban. Amikor lady Rowena haldoklásának phasisait leírja, háromszori
meghalását, amely csak látszólagos, bár az élet gépezete megállt már, a teste
kihűlt s megkezdte már benne munkáját a feloszlás; eszméletének háromszori
ki-kialvását és föl-fölgyulását: akkor az ember Virginia háromszori
haldoklására kénytelen gondolni, a véredény háromszori megpattanására, a beteg
feleségnek háromszori elsiratására. Borzalmas történeteinek anyagát: magát a
borzalmas voltukat nem kis részben Virginia betegségéből merítette. A haldoklás
szimptómáira figyelvén, nem a szánalom s a megindultság kerekedett fölül rajta,
hanem a képzelete; nem tudott sírva fakadni és elmerülni könnyeiben felesége
szenvedéseinek láttára, nem is a fájdalmat látta fájdalmaiban, hanem azt a
rejtőzködő titokzatos valamit, ami jön, megy mint egy láthatatlan
lámpagyújtogató s lecsavarja, eloltja amikor neki tetszik s amikor legkevésbé
gondolunk rá, azt aki legbecsesebb nekünk. A haldokló ágya mellett a hatalmas
láthatatlannak ezt a rémes szereplését érezte, és ezzel a megborzadásával
vannak tele történetei. De kutató elméje nem bírt megnyugodni addig, amíg
megfejthetetlen rejtvényeket érzett valahol. S így történt, hogy virrasztásos
éjszakáin neki irányította tudatát a titoknak, álomrabló, könyörtelen
logikájával beléje vájta magát, s ment, ment benne az őrültség határáig.
Azoknak a történeteinek anyagát is, amelyekben a félőrültség állapotait, az
eszméletnek görcsös feszültségét jeleníti meg, jobbára a szomorú kis
gyermekszobában gyűjtötte. Így gazdagította meg férjét ez a nő nemcsak az
életével, hanem még a halálával is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése