How often
we forget all time, when lone
Admiring
Nature's universal throne;
Her woods
- her wilds - her mountains - the intense
Reply of
HERS to OUR intelligence!
(Byron:
The Island)
1.
In youth
have I known one with whom the Earth
In secret
communing held - as he with it,
In
daylight, and in beauty from his birth;
Whose
fervid, flickering torch of life was lit
From the
sun and stars, whence he had drawn forth
A
passionate light - such for his spirit was fit -
And yet
that spirit knew, not in the hour
Of its own
fervour, what had o'er it power.
2.
Perhaps it
may be that my mind is wrought
To a fever
by the moonbeam that hangs o'er,
But I will
half believe that wild light fraught
With more
of sovereignty than ancient lore
Hath ever
told - or is it of a thought
The
unembodied essence, and no more,
That with
a quickening spell doth o'er us pass
As dew of
the night-time o'er the summer grass?
3.
Doth o'er
us pass, when, as th' expanding eye
To the
loved object - so the tear to the lid
Will
start, which lately slept in apathy?
And yet it
need not be - (that object) hid
From us in
life -but common - which doth lie
Each hour
before us - but then only, bid
With a
strange sound, as of a harp-sting broken,
To awake
us - 'Tis a symbol and a token
4.
Of what in
other worlds shall be - and given
In beauty
by our God, to those alone
Who
otherwise would fall from life and Heaven
Drawn by
their heart's passion, and that tone,
that high
tone of the spirit which hath striven
Tho'not
with Faith - with godliness - whose throne
With
desperate energy 't hath beaten down;
Wearing
its own deep feeling as a crown.
**
Strófák
(Radó
György fordításában)
Hányszor
felejtem az időt, ha nézlek
Egyedül,
óh világ-trónus természet -
Fák -
állatok - hegyek hatalmas az
A válasz,
mit értelmünknek TE adsz!
(Byron: A
sziget)
1.
Ismertem
ifjan őt, kivel a Föld
Titokban
összeforrt s a Földdel ő,
Szépségben,
fényben, mely mindent betölt;
Életfáklyája
csillag s déli hő
Tüzéből
öntetett - a fény-gyönyört
Onnét
hozta s lelkéhez ily erő
Illett, de
tudta (s nem a hevület
Óráján),
hogy minek a rabja lett.
2.
Elmémet
tán a baljós hold alatt
S annak
sugarától béklyózza láz;
De nem
hiszek e fénynek, mely vadabb
S
hatalmasabb, mint ős törvényhozás
Valaha
volt, vagy cask egy gondolat
Testet nem
öltött magva - semmi más,
Amely
frissé varázslón tűnt tova,
Mint nyári
fűnek éji harmata?
3.
Valóban
eltűnt, míg, miként a szem
Kedves
tárgyára - a szemhéjra könny
Tapad,
mely nemrég szunnyadt szenvtelen?
De mégsem
kell, hogy ez (e tárgy) ködön
Át várjon
ránk - bár mindünkre - s legyen
előttünk
minden órán; ám külön
Vad hang
lant-húrja pattan túlfeszülten
S ébredni
hív. Jelképben, intő jelben
4.
A túlvilág
villan felénk - az Isten-
Küldötte
Szép, mit az kap csak, kit e-
Nélkül
elhagyna élete s a szívben
Dédelgetett
vágyak, zenék ege-
Óh szent
zenéje lelknek, mely vív - nem
Hit, nem
Jóság
ellen, míg
földre le
Nem dől,
bősz kartól sújtva, trónusa;
S fején
saját vágya a korona.
**
Stancák
(Tellér
Gyula fordításában)
Gyakran
feledjük a múló időt
A Természet
nagy trónusa előtt,
Lesvén a
választ - fát, hegyet, vadat -,
Amelyet ő
a mi elnénknek ad.
(Byron: A
sziget)
1.
Ifjan
ismertem őt, kivel a Föld
Titkon
társalkodott, s a Földdel ő;
Ki csak
szépségben s nappal tündökölt,
S nap s
csillag lobbantván fel perzselő
Életfáklyáját,
izzó kínt-gyönyört
Nyert
általuk (illett hozzá e hő),
És lelke
mégse tudta, hogyha láza
Órája
jött: mi az, mi felcsigázza.
2.
Az én
elmém viszont gerjedni csak
A
holdfénytől tud: úgy teremteték;
De
hihetem-e, hogy e fény, e vad,
Nagyobb
erő, mint ahogy a mesék
Hite
tattja - vagy tán egy gondolat
Testetlen
lényege ő, nem egyéb,
Mely
izgató varázzsal hull le ránk,
Mint éj
harmata nyári fű iránt?
3.
S úgy fut
tovább, mint - ébredő szemek
Nyilván
egy kedves tárgyra - könny görög
Az imént
még hunyt szempillák felett? -
És nem is
kell, hogy ez (e tárgy) előbb
Rejtve
legyen, lehet ismert, lehet
Jelen
való, s mégis, ha perce jött:
Mint
pattant hárfahúr, zengi parancsát,
S
felébreszt, mert tanújel ő s bizonyság
4.
Egy más,
leendő világról, amelyet
Szépségben
ád s azoknak ád az Úr,
Kik a
mennyekbe már úgysem mehetnek,
Mert szív
heve és lélek láza dúl
Bennük, az
a vad láz, mely nem lehet meg
- Nem a
hittel - a jósággal, s vadul
Neki is
ront, ledöntve trónusát;
S mély
érzésből hord saját koronát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése