Oh!that my
young life were a lasting dream!
My spirit
not awakening, till the beam
Of an
Eternity should bring the morrow.
Yes! tho'
that long dream were of hopeless sorrow,
'Twere
better than the cold reality
Of waking
life, to him whose heart must be,
And hath
been still, upon the lovely earth,
A chaos of
deep passion, from his birth.
But should
it be - that dream eternally
Continuing
- as dreams have been to me
In my
young boyhood - should it thus be given,
'Twere
folly still to hope for higher Heaven.
For I have
revell'd when the sun was bright
I' the
summer sky, in dreams of living light
And
loveliness, - have left my very heart
In climes
of my imagining, apart
From mine
own home, with beings that have been
Of mine
own thought - what more could I have seen?
'Twas once
- and only once - and the wild hour
From my
remembrance shall not pass - some power
Or spell
had bound me - 'twas the chilly wind
Came o'er
me in the night, and left behind
Its image
on my spirit - or the moon
Shone on
my slumbers in her lofty noon
Too coldly
- or the stars - howe'er it was
That dream
was as that night-wind - let it pass.
I have
been happy, tho' in a dream.
I have
been happy - and I love the theme:
Dreams! in
their vivid colouring of life,
As in that
fleeting, shadowy, misty strife
Of
semblance with reality, which brings
To the delirious
eye, more lovely things
Of
Paradise and Love - and all our own!
Than young
Hope in his sunniest hour hath known.
**
(Tellér
Gyula fordításában)
Bár volna
örök álom életem!
S ne
kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az
öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e
hosszú álom kínra válna,
Az is jobb
volna, mint a lét rideg,
Éber
világa, annak, akinek
Szíve ez
édes földön csupa mély
Érzés
káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha
lehetne ez örökkévalón
Sodró
álom, akár gyerekkorom
Szép
álmai, ha épp olyan lehetne:
Balbaság
volna vágynom szebb egekbe.
Hisz
örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári
égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim
közt, s szívem ott maradt
Az álmok
tájain - otthonomat
Messze-hagyva
- oly lényekkel, kiket
Enlelkem
szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer
volt bár egyszer! -, azt a vad órát
Sose
felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő,
a hűvös szél, talán
Az volt,
mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen
hagyva képét, vagy a hold,
Mely -
delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba,
vagy a csillag: meglehet,
S ha
szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár
álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s
ezért szeretem ezt a szót:
Álom! -
míg benne eleven szinek
Kuszán,
ködben, árnyban tülekszenek
Valónak
látszani, s e forgatag
Kábult
szememnek sokkal többet ad
Mennyből,
vágyból -mely mind csak az enyém! -
Mint
legszebb órán az ifjú Remény.
**
(Vajda
Endre fordításában)
Óh, lenne
ifjúságom hosszú álom!
S lelkem
ne ébredjen míg fénysugáron
El nem jön
az öröklét reggele!
Igen,
legyen bár bánattal tele,
Az álom
annak jobb, mint a rideg
Éber
valóság, aki a szívet,
Mióta
lábát föld göröngye vérzi,
Mély
szenvedély zűrzavarának érzi.
De
bármiként van, ez a szüntelen
Tartó álom
sugallta énnekem
A gyermek
reményt - hadd vallom be még
Bohóságom
- hogy van egy tünde ég.
Mert míg a
nyár azúrja fényesen tündöklött, édes álomképeken
Csüngtem,
- szívem örökre ott maradt
A
képzeletnek boltjai alatt,
Házunktól
távol, - gondolatpalást
Volt
rajta, mit láthattam volna mást?
Egyszer -
csak egyszer emlékét sosem
Felejtem
el - valami idegen
Hatalom
vagy igézet szállt le rám;
Fagyos
szél zúdult át az éjszakán
Elmémben
hagyva népét, vagy a hold
Hullatta
havát szenderembe holt
Útján,
vagy csillag - erre ki felel?
Ilyen volt
álmom, - óh, hadd múljon el.
Boldog
voltam, ámbár álomba' csak.
Boldog
voltam - a láng szívembe csap -
Álmok! az
életes képek között,
Vagy
látszatukban, mely megütközött
A
valósággal; ömlő ködeik
Révülete
több mámorral telít, -
Szerelem,
Éden, - mint az ifjú fény
Hullásakor
a legtűzőbb remény.
**
(Radó
György fordításában)
Vajh! álom
lenne ifjú életem!
Elmém
szunnyadna, míg a Végtelen
Egy
fényével rám nem köszönt a másnap.
Igen!
hosszú álom s bár puszta gyász csak -
Jobb
lenne, mintsem ébren élnie
Rideg
létét annak, kinek szíve,
Mióta él
az édes föld felett,
Csak
vágyak örvénylése volt s lehet.
De hogyha
olyan volna - ez a ne-
Szűnő álom
- mint gyermekéletem
Sok álma
volt, ha épp úgy élne bennem,
Őrültség
volna felsőbb mennyben hinnem.
Mert míg
Nap áradt szét a nyár egén,
Az élő
fényről ábrándoztam én
S a jóságról
- csapongó képzelet
Ragadta
messze égő szívemet
Lakomból
és lények szálltak vele
Lelkemből óh, többet láthattam-e?
Egyszer
volt... egyszer csak! - s e zord idő
Emléke
bennem él - hogy egy erő
Vagy bűbáj
gúzsba vert: szelet-fagyot
Lehelt az
éj rám s egy képet hagyott
Agyamba
vésve - vagy talán a hold
Álmomba
túl hideg fénnyel hatolt
Fenkölt
zenitjéről... vagy csillagok...
Volt-nincs
- álmom szélvész volt, elhagyott.
Olyan
boldog voltam (bár álmomban) én,
Oly boldog
voltam - óh, kedves mesém
Az álom! benne
friss, élő szinek
Suhanva,
ködhomályban küzdenek,
S ez a
valót utánzó forgatag
A lázas
szemnek több szépséget ad,
Több édent
és szerelmet (s mind enyém!)
Mint rég
az ifjú napfényes Remény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése