Mikor a délután még langy-forróban áztat,
a lomha levegőn bágyadozón cikáznak
suhamló-illanó fecskék, - tán válni jönnek;
sűrűn keringenek, búcsúznak, elköszönnek.
Nyárba-feledkező, így veszed észre közben,
hogy máris itt vagyunk, a bölcs, rejtelmes őszben,
Így veszed észre, hogy valami elmegy, elhagy,
mely szinte egy veled. A régi már te sem vagy.
Tőkék levele közt motozol egymagadban,
testben csak a hegyen, mind messzebb gondolatban.
Ujjad el-elakad, tétovázol tűnődve,
szemed az égre vész, a könnyű ritka ködbe.
Magad is búcsúzol, szorul a torkod enyhén.
lenyűgözötten állsz… s a fények végtelenjén
fütty – álmos, halk, rövid, oly édes fütty csivog rád,
hogy ínnyel ízleled a nyarat, méze cukrát.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 91. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése