Sötét, idomtalan tömeg
Halad hajónk a nedves éjben.
Egy-két alak fent didereg,
A nap fölkeltét várva ébren.
Az ég s a tenger egybefoly,
Mint roppant sírbolt feketéllik.
Hol kél a nap föl, merre, hol?
Keressük az ég halvány szélit.
De mindenütt feketeség,
Elaludt a lét minden lángja,
Csak e hajó őrmécse ég,
Miként kriptában síri lámpa.
Hol van még élet idefent,
Nem látja ember, már csak hallja.
Szél egyhangú siráma zeng
S csapzó hullám dermesztő jajja.
S szívembe száll egy sejtelem!
Sejteni vélem a mély titkot,
Hogy az egész nagy végtelen
Csak feneketlen puszta sírbolt.
A mindenség kihalt, kihűlt,
Az égi test mind síri-lámpa,
A mérhetetlen kripta-űrt
Nem hatja által gyönge lángja.
Mint itt hajón az éjjelen
Várván, a hajnal mikor virrad:
Ekképp bolyong a végtelen
Tátongó űrben mint a csillag.
Egyik se lát fényt vigaszul,
A vak sötétben csak azt hallja,
Hogy a nagy űr viharja dúl
S zokogva sír az idő jajja.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése