Szegény hazám, örök panasszal
Halmoznak el rossz gyermekid,
Tőled mind ujabb jót kivánnak,
Neveznek fösvény mostohának,
Mert kincs, gyönyör nem jut nekik.
S már szitok, vád is kél szivükből,
Már pártos terven fő fejük,
Már idegenben is megszólnak,
Világgá azt kiáltva rólad,
hogy itt a jóknak nincs helyük.
S te jó hazám, mindnyájunk anyja,
Ki midig gyámolunk valál,
Megvéded még a vádolót is,
Megáldod még az átkozót is
S a rossznak is jót nyujtanál
De magad is ezer csapástól
Még föl sem is épülhetél,
Fájdalmas szivű istenasszony,
Ki szenvedél sok véres harczon,
Kincs-garmadát nem gyűjthetél.
S még így is, bár magad vivódol,
Táplálod ezt, segíted azt,
Mi mult időkből maradt néked,
Szétosztod kincsed, gyöngyöd, éked,
hogy elnémitsad a panaszt.
Emitt kezed könnyet törül le,
Ott verejtékes homlokot,
E z t mult hűségrt
gyámolítod,
A z t a jövőért
kitanítod,
S adsz mindegyiknek hajlokot.
S ha több jut egynek, mint a másnak,
Jó szived arról nem tehet,
S ha törtetők, önzők, ledérek
Szent bizalmaddal visszaélnek,
Mást érjen vád, ne tégedet.
S ne csak mást vádoljon zajongva,
Ki nem találja itt helyét, -
Eszmélve és magába szállva,
Saját szivében megtalálja
Balsorsa, búja kútfejét.
A kapzsi vágy az ott szivében,
Mely vérét hajtja, kergeti,
Vágyódva ujabb s ujabb élvre,
Küzdő honától mindent kérne
És mit sem adna meg neki.
Oh én hazám, mindnyájunk anyja,
Azt várja sok rossz gyermeked:
Te munkálj, fáradj ő helyettük,
Tedd jóvá sok könnyelmü tettük,
S csak baj, gond jusson teneked.
S van sok, ki már halottnak képzel,
Akit csak eltemetni kell,
És már-már fosztogatva téged,
Eladnád azt az örökséget,
Mit szerzél hősök vérivel.
Telhetlen bűnös gyermekek ti,
Még él és élni fog anyánk,
Ki minden fiát őrzi, védi!
S nem venni tőle, adni néki,
E hivatás szállott reánk.
Óh, emlékezzünk a nagyokra,
Honuktól mit se kértenek,
Od’adtak érte rangot, kincset,
Viseltek érte rabbilincset,
Áldoztak vért és életet.
Im ő, fejedelmek fenkölt sarja,
Élhetett dúsan, gondtalan,
S mert meghatá egy nép keserve,
Jogar helyett vándorbotot nyerve,
Honáért meghalt hontalan.
S a nagy, ki szellemének fényét
Addig árasztá szerteszét,
Mig újkor virradt a hazára
És amig ő reá magára
Szakadt az örök vak sötét.
S a hős, ki ifjú hitvesétől
És Muzsájától elszakadt,
Hogy egy küzdővel több legyen még,
És több sír légyen jeltelen még
S honáért még több áldozat.
S a hősök, vértanuknak serge
S az ismeretlen milliók!
Óh, én szülő hazám, teérted
Mind tűrt, mind szenvedett és vérzett
És nem kért tőled földi jót.
És mert nem kérték, megtalálták
A jót, miért hű szív eseng.
A szent összhangot önmagukban,
Eszméjük győzelmét honukban
S az örök éltet odafent.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése