(Debrecen sz. kir.
város leveles-ládájából)
Ki
ne hallott volna Czinka Pannáról, ki
a 18-ik században az ország egyik legnagyobb zenei tehetsége volt. Ott élt a
Sajó partján boldogan, vagyont szerezve csodás játékával. Élt, halt a hegedűért
s híres Amati hegedűje vele egy sírban pihen a sajóvölgyi temetőben. Nagyapja
lelke szólalt meg hegedűjén, az öreg cigányé, ki családjával együtt Rodostóba
kísérte II. Rákóczi Ferencet. Itt termette az öreg cigány az édesbús,
honfifájdalommal átszőtt Rákóczi kesergőket
és Bercsényi nótákat, melyeknek
hallatára sírunk, siratva nemzeti dicsőségünket. – Czinka Panna, a vén cigány
unokája is elporladt már hegedűjével együtt, de hallgató nótái felsírásakor,
még most is megelevenednek előttünk a nagy idők nemes alakjai.
*
Kevesen
tudják, hogy Debrecennek is volt egy Czinka Pannája. Nótái nem maradtak ugyan
fenn, de síró hegedűjének bánatos hangja régi könyvek poros írásaiból szól
felénk. Ő is a 18-ik században élt, itt Debrecenben, nótáit azonban szerte
énekelték a hazában s nem volt a városban és vidéken vigasság, lakodalom,
keresztelő és szüret, melyre hivatalos ne lett volna a bogárszemű cigány leány…
Honnan
került Debrecenbe a cigány leány? -
senki sem tudta megmondani. Ő maga is csak homályosan emlékezett arra, hogy
valahol a Tisza partján sátorozott egy cigánykaravánnal. Egyszer aztán meggyűlt
a cigányok baja a hajdúkkal s hanyatt-homlok menekültek szerteszét. A pandúrok
a hátrahagyott holmik és ágyneműk között találták a kis cigányleányt, aki alig
tudta félelmében a nevét is kimondani.
A
jószívű hajdúk megsajnálták a kis porontyot, a ki a Vica névre hallgatott és
behozták a városházára. A tiszteletes és nemzetes tanácsban másnap
elhatározták, hogy a talált gyermeket ezentúl a nemes város fogja neveltetni.
az ezen ügy elintézésére kirendelt szenátor át is adta a kis Vicát Portörő Jánosné asszonyomnak, ki két
rénes forintokért havonta fel is vállalta a Vica gondozását, azon tanácsi
utasítással, hogy „a gyermek ne cigány
erkölcsökben, hanem magyarosan nevelődjék.”
Nemes
Portörő Jánosné asszony szeretettel nevelgette a kis Vicát. Olykor-olykor szigorú is volt a nagyasszony,
mert Vicának természetében volt a kóborlási hajlam. Néha úgy eltűnt a Portörőné gondos szemei elől, mintha a
föld nyelte volna el. Ilyenkor az egész háznép keresésére indult, s rendesen
valahol a határban találták meg futkározva pillangók és virágok után a mezőn.
Nagy
lakodalom volt ez időben a Portörő porta szomszédságában, melyről a kis Vica
sem maradhatott el. Szólt a muzsika s a kis cigányleány egy pillanatra se vette
le szemeit a barna fiúkról. Még az étel se kellett neki, úgy hallgatta fajának
játékát. Nagy fekete szemeit egy pillanatra sem vette le a hegedűkről és mikor Mihók Bence, a prímás, a sóvárgó
leánynak odaadta hegedűjét, a kis Vica oly szépen elhúzott egy pár ösmert
nótát, hogy még komoly Nagytiszteletű Apáty
Miklós prédikátor úrnak is odatévedt a szeme a gyermekre.
Másnap
aztán Sződy Márton szenátor úr, ki szintén ott vigadott a lakodalomban, elhalt
fia hegedűjét elküldötte a kis Vicának. Nosza, volt is öröm és e naptól kezdve
nemzetes Portörő Jánosné asszonyom portájáról egész nap nem halt ki a
hegedűszó.
Vica
szép leánnyá fejlődött. Cigány származását csakis éjsötét haja, bogár szeme és
hófehér fogai árulták el. Lassan-lassan elhagyta szilaj természete és csöndes,
ábrándos leány lett belőle. Megszerette a házimunkát és valóságos jobbkeze lett
Portörő Jánosnénak, ki most már maga jelentette a tiszteletes és nemzetes
tanácsnak, hogy nem fogad el tartásdíjat, „mivelhogy az árvának sok hasznát
veszi a házi foglalatosságok körül.”
Esténkint,
mikor Vica a házimunkát elvégezte, elővette hegedűjét és órákig játszott a
nagyasszony gyönyörűségére. Ilyenkor a nagyasszony szemei megnedvesedtek,
elmerengve múltján, melybe annyi keserűség gyülemlett össze.
Húsz
éves volt már Vica, mikor nemzetes Portörőné asszonyom megbetegedvén, egy jobb
hazába költözött. Most lett csak igazán árva a szép cigányleány. Meghalt
jótevője, édesanyjánál is hűségesebb gondozója. és bár a nemzetes asszony egyéb
rokonai hiányában, minden vagyonát Vicára testálta, a szegény leány
vigasztalhatatlan volt, mikor megmentőjét eltemette.
Vica
a temetés után eltűnt Debrecenből. Három évig nem tudta senkik, hogy merre
jár. Míg oda volt, háza leégett s telkét felverte a gyom és dudva. Sokan azt
hitték, hogy a nagyasszony után való bánatában elemésztette magát, vagy világgá
ment, hogy ne lássa többé azt a helyet, melyen a boldogság után ly nagy csapás
érte.
Három
év múlva előkerült Vica. Ezen idő alatt a családját kereste az egész országban,
de nem jutott nyomukba. Fáradtan, kimerülten érkezett hegedűjével Debrecenbe s
eladva kis telkét, csöndesen éldegélt a városban.
Később
egy kis bandát alakított, melynek ő lett a prímása. Csakhamar annyira felkapták
a bandát, hogy Debrecen legrégibb cigánya, Mihók Bence is Vicához szegődött, s
rövid idő múlva Vica szép vagyont gyűjtött magának.
Lassankint
az egész város megszerette a jó erkölcsű, szorgalmas és szépséges cigányleányt.
Bejáratos volt az úri házakhoz is, tiszteletes uramék portáján éppen olyan
szívesen látták, mint a szenátor urak kőtornácos házaiban…
Pedig
sokkal jobb lett volna, ha a szép cigányleány sohasem jött volna vissza
Debrecenbe. Mint később kitűnt, szerelme hozta vissza kóborlásából. Szerelméről
nem tudott a világ, még boldogult Portörőné asszonyom sem, szívébe zárta
mélységes szerelmét Vica, mert sokkal okosabb leány volt, semhogy be ne látta
volna, hogy ő sohasem lehet a nemes Tar István mátkája.
Tar
István egyetlenegyszer beszélt a szépséges cigányleánnyal. Ez az egyetlen
találkozás elég volt, hogy hosszú időre feldúlja a város nótáriusának
nyugalmát. Egy időre ugyan nemesi büszkesége legyőzte szerelmét, de midőn a
leány eltűnt Debrecenből, Tar István olyan lett, mintha kicserélték volna.
Özvegy édesanyja kétségbeesve látta szerelmes fiának bánatát, de bármiképpen
faggatta is Tar Istvánt, nem árulta el nagy szomorúságának okát…
Mikor
aztán Vica hazakerült, a két fiatal találkozott a tekintetes Derecskei Péter
uram leányának lakodalmán. A találkozásnál szemük összevillant, s azon este
Vica szórakozottan játszott hegedűje húrjain. Tar István hamar észrevette, hogy
a leány is érdeklődik iránta, módot keresett tehát, hogy valamiképpen
beszélhessen a leánnyal.
A
vacsora alatt míg pihent a muzsika, Vica kiment a kőtornácra, hogy a hűs
levegőn egy kissé csöndesedjék szíve verése. Tar István pár pillanat múlva
észrevétlenül kiosont a leány után, s az álmodozót megszólította.
-
Miért jött utánam? – szólt fájdalmasan a szép leány. Nekünk nem szabad
találkozni. Maga nemes úr, én meg szedett-vedett muzsikus cigánylány vagyok. Se
apám, se anyám, se hazám… Menjen be, hagyjon magamra és ígérje meg, hogy sohase
szól többet hozzám az életben.
-
Vica! – felelt a lángba borult arcú nótárius, ne beszélj velem így, mert
összetöröd a lelkemet. Hiszen tudod, hogy szeretlek s mióta elmentél, nem volt
nyugodalmam. Szeress és jöjj velem. Elvinnélek innen messze, ahol nem ismernek
az emberek. Lemondok mindenről, ha az enyém leszel. menjünk most azonnal. Az
éjszaka sötétsége lesz a pártfogónk s mikorára megvirrad, túl leszünk a határon
s te örökre az enyém leszel…
E
szavakra, melyeket suttogva, zihálva mondott el a fiatal nótárius, felvillant a
leány szeme. Végignézte tekintetével a daliás embert, nehány könnycsepp futott
le arcán és végtelen fájdalommal csak annyit mondott:
-
Tar István! szeretlek és talán meghalok utánad, de ne feledd, hogy becsületes
leány vagyok. A cigányleány nem lehet feleséged, de kedvesed sem lesz soha…
És
ezzel otthagyta Tar Istvánt, visszament a mulatozók közé, kezébe vette
hegedűjét és rákezdett arra a maga csinált nótára, melyben fajának
boldogtalansága volt fájó dalban elmondva.
Tar
Istvánnak is szívébe gyülemlett a fájdalom és azon este alig tudtak a víg
cimborák tőle nehány szót kicsikarni… Nem is soká maradt a vigadozók közt,
hanem hazament és már délr2 járt az idő, midőn nehéz álmából felébredt.
Vicának
is össze volt törve a lelke, mikor reggel felé fáradtan hajlékába tért.
Elgondolta múltját és szomorú jövőjét… Szerette Tar Istvánt fajának
szenvedélyes szerelmével, de büszkesége, melyet nemzetes Portörőné asszonyom
oltott a szívébe, tartózkodóvá tette a leányt. Ezer meg ezer terv fogant meg az
agyában… Egyik pillanatban arra gondolt, hogy ismét elmegy a világba, másik
percben azonban eszébe jutott, hogy a Tar István látása nélkül nem lesz
nyugalma sohasem.
*
Mikor
Tar István a déli hívóra benyitott az édesanyja szobájába, - nemzetes Tar
Mihályné asszony ijedtében összecsapta a kezét…
-
Mi bajod? – kérdé édes szeretettel egyetlen fiát, hiszen arcod halovány; talán
beteg vagy én szerelmem, szólj anyádnak üdvösségem… Talán meghűltél a
lakodalomban, vagy a szívedet bántja valami… Itt vagyok én melletted, ülj le
ide mellém, meggyógyítlak, megvigasztallak én édes jó fiam…
És
Tar István, az a nagy, erős, daliás ember az édesanyai szavakra ellágyult és az
anyai szívre hajtva fejét, suttogva, mint a gyónó, bevallotta, hogy szerelmes
egy leányba…
-
Ha csak az a bajod – én virágom – azon még segíthetünk – mondá a nemzetes
asszony és nagy fehér kötényének szélével letörlé könnyeit. Hiszen a magad ura
vagy, hivatalod és tisztességed van, én meg tudod, hogy régen lesem már a
szándékodat…
-
De nem lehet az enyém, akit szeretek – felelé István végtelen bizodalommal
nézve édesanyjára.
-
Vajon miért nem? – kérdé Tar Mihályné…
-
Mert cigányleány az, akit szeretek…
Tar
Mihályné ebben a pillanatban azt hitte, hogy az ég és föld szakadt le
körülötte… Ajkain megfagyott a szó, arcát halálsápadtság borította el, majd egy
kis levegőhöz kapva, kitört belőle a felindulás szava…
-
Mit? Cigányleányt akarsz hozni az én portámra? Talán Vicát, azt a
szedett-vedett muzsikuslányt… Csak ez kellene még nekem… Megbabonázott
nézésével, megrontott, na de sebaj. Még ma kiebrudáltatom a városból azt a céda
leányt. Neked meg édes fiam, legyen eszed, és feledd el azt a nem hozzád illő
fehércselédet…
Tar
István nem mert ellenkezni a nagyasszonnyal, aki nyakába kavarintva rózsás,
rojtos nagykendőjét, lélekszakadva rohant a főbíró uramhoz a városházára.
Domokos
Márton, Debrecen város immár hetedízben megválasztott főbírája éppenségesen
haza készült, mikor Tar Mihályné asszonyom berontott hozzája. A főbíró maga is
megijedt a nagyasszony dúlt ábrázatától és résztvevően tudakozódott, hogy miben
lehet a nemzetes asszony szíves szolgálatára.
-
Nagy bajom van, főbíró Uram – felelt szaporán Tar Mihályné. A fiam megbolondult
és el akarja venni Vicát, azt a szedett-vedett cigányleányt. Ezen a dolgon
csakis a főbíró uram segíthet úgy, ha kiparancsolja ezt a legényvesztőt a
városból. Ha nem teszi, akkor Isten engem úgy segéljen, kitagadom a fiamat a jussából
és elkergetem a házamtól.
Tar
Mihályné asszonyom azt hitte, hogy a főbíró nyomban kiküldi a város embereit az
ő óhajtásának végrehajtására. Ámde csalódott, mert a főbíró megsodorván szép
bajuszát, mosolyogva így szólt a még mindig peroráló nagyasszonyhoz:
-
Nem tehetek eleget kívánságának, kedves öcsém asszony. Az a leány nem tett
semmi rosszat, és a város gyermeke. Egyéb bűne meg nincs annál, hogy Tar István
öcsémet szereti. Derék, szorgalmas leány az a Vica, mindnyájan szeretjük. Éppen
azért sohse törődjék vele húgomasszony, ha szeretik is egymást a fiatalok. Azt
azonban megteheti kigyelmed, hogy kitagadja a fiát, ehhez jussa van, de nekem
nem áll hatalmamban a város fogadott leányát kiűzetni a határból.
Erre
a feleletre nem volt elkészülve Tar Mihályné. Elfutotta az epe és a faképnél
hagyva a város érdemes főbíráját, hazarohant, hogy ultimátumát közölje a
fiával…
Mikor
hazament, hasztalan kutatta fel az egész házat és udvarkertet, egyetlen fiát
nem találta sehol sem…
Csakhamar
híre futott a városban a daliás Tar István eltűnésének, de hogy mi okból
mondott búcsút Debrecennek, azt csak hárman tudták: a főbíró, a nagyasszony és
a szép cigányleány…
Egy
pár nap múlva azonban megtört a Tart Mihályné büszkesége. Árvának és
szerencsétlennek érezte magát fiától megfosztottan. Nem volt se nappala, se
éjjele és egy kínosan átvirrasztott éjszaka után elhatározta, hogy felkeresi a
cigányleányt.
Mikor
bekopogtatott a Vica lakásán, nem a büszke asszony lépett be, hanem a fiáért
aggódó anya. Eleinte szó nélkül néztek egymásra, mert mindketten el voltak
fogódva. Végre is Tar Mihályné nemzetes asszony vette fel a szót, s
megállva fekete ruhás leány előtt, így
könyörgött hozzá:
-
Édes leányom, eljöttem hozzád, hogy megtudjam egyetlen fiam hollétét. Add
vissza nekem fiamat s megáld érte az Isten. Tudod, hogy egyedül állok a világon
és nincs senkim a nap alatt. Könyörülj rajtam édes leányom és ne engedd, hogy
elsorvasszon a bánat és szenvedés.
Vica
részvéttel, szemeiben könnyekkel hallgatta a nagyasszony panaszát, de
felvilágosítást nem adhatott, mert maga sem tudta Tar István hollétét. Próbálta
megnyugtatni, lecsendesíteni, de Tar Mihályné nem hitt a leány szavainak.
-
Hát ha nem mondod meg, hogy hol van a fiam, légy átkozott – tört ki a
nagyasszony. Verjen meg az Isten mind a két kezével, s ne adjon gonosz
lelkednek nyugalmat se ezen, se a másvilágon. Emésszen meg… de itt nem tudott
tovább átkozódni, szava elhalt, fejéhez kapott és egy sikoltással végigterült a
szoba padlóján.
A
rettenetes átokkal sújtott leány a házbeliek segítségével ágyba fektette a
szélütött nagyasszonyt és elhívatta Durcsán
felcsert, aki megvizsgálván a beteget, aggodalmasnak találta a helyzetet. Vica
e pillanattól kezdve nem mozdult a beteg ágyától és őrködött a boldogtalan anya
lázas álmai felett.
A
negyedik napon aztán a főbíró Uram a város kocsiján lakására szállíttatta a
beteg asszonyt és megkérte Vicát, hogy ápolná, míg előkerül a világba ment Tar
István.
Hetek
múlva egy éjszakán felnyitotta szemeit a beteg. Révedezve nézett körül s nem
emlékezett arra, ami vele történt. Vica végtelen gyöngédséggel szólt a
beteghez, kinek arcán két forró könnycsepp futott végig. Vica látva a
könnyeket, maga is sírt, majd a beteg átkarolva a szép leányt, szívéhez
szorította és töredező hangon bocsánatát kérte…
Reggel
aztán a Nagyasszony elhívatta tiszteletes Derecskei Péter urat, Domokos Márton
főbírót és Nádpataki János nótáriust, s miután tévedéseiről abszolúciót nyert a
tiszteletes úrtól, testamentumot tett és összes vagyonát távollevő fiára és
Vicára hagyta.
A
nagyasszony nem kelt fel többé ágyából, Vica meg nem mozdult mellőle egy
pillanatra sem. Várták Tar Istvánt és imádkoztak visszatéréséért.
És
a jó Isten megkönyörült a két imádkozó és búsongó szíven. Egy estén, midőn
különösen kínos órái voltak a nagyasszonynak, hazaérkezett bolyongásából Tar
István. Mikor belépett a házba, Vica épp az ágy előtt imádkozott térdelve. A
nagyasszony száraz keze a szép leány fején nyugodott s ajkai áldást rebegtek
ápolójára.
Vica
aztán csöndesen felkelt és kézen fogva Tart Istvánt, odavezette a nagyasszony
ágyához. Ebben a pillanatban felnyílt a beteg szeme, a halvány arc kipirult és
elerőtlenedett karjaival hosszan átölelve tartotta idegenből megjött gyermekét.
Most
már ketten ápolták a nagyasszonyt, ki lassan-lassan visszanyerte egészségét. Az
első napon, mikor odahagyhatta ágyát, eljött Derecskei tiszteletes úr és
áldásával összeadta a fiatalokat.
Tar
István boldog volt, mert hosszú szenvedések után magáénak mondhatta a szép
leányt. Vica holtig hű ápolója maradt a nagyasszonynak, ki még hosszú időn át
gyönyörködhetett két unokájában.
A
Tar István utódai még most is élnek Debrecen környékén s kegyelettel őrzik a
Vica hegedűjét, mely ha most megszólalna az ő kezében, bizonyosan boldogságról
zengene…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. III. évf. 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése