Oltár előtt lányka, ifju, -
Körültök uri nászsereg.
Ott voltunk mi is: te és én;
S örültél más esküvésén.
De én csak téged néztelek.
Láttam fürtid éjszakáját,
Arczodon a hajnalt, varázst;
Szemedben a tenger mélyét
Két igazgyöngy bűvös fényét
S ajkadon a feltámadást.
De nem fürtid sötét éje,
És nem arczod bűve-bája,
Nem is szemed tüze – nem, nem,
Ami lángot gyujtott bennem,
Hanem lelked glóriája!
Igen, igen, - lelked volt az,
Mely homlokod beragyogva,
Mely malasztot s fényt lehelve,
Mi benlakik a kebelbe’ –
Mindazt némán bevallotta.
Szelidségnek lágy vonási,
Ártatlanság szende pirja,
Derült kedély tiszt fénye,
Szíved vágya és reménye
Arczodon volt mind felirva!...
És míg áhitva néztelek,
Szent fogadás száll az égig…
Mond az ifju: „holtomiglan!”
És a lányka: „holtáiglan!” - -
- „Ámen, ámen örökéltig!”…
Némán álltál imádkozva
Mint védangyal, ki tiszta, szent!...
És én titkon azt susogtam:
„Holtomiglan” – „holtáiglan!”…
Ki mondja rá majd az „Amen”-t…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése