A nap csodálkozva megállott,
Nem tudta, mi tevő legyen –
Örömtüzet lövelt szerteszét
A verőfényes kék egen. –
Megittasult a boldogságtól,
Olyan bűvös lett mosolya…
Nem látta még a természetnek
Ilyen varázsképét – soha!
A föld szive dobbant meg akkor,
Szinte éreztük, mint remeg, -
Glóriává szövődött össze
A napsugár fejünk felett: -
A madarak mind dalra keltek
A virágbimbó mind kinyílt,
A falevelek milliárdja
A gyönyörtől reszketve – sírt!
Te karjaim közé omolva
Elimádkoztad, hogy: Szeretsz…
Ifju lelkemben „Miatyánk”-ként,
Visszhangozott ezerszer ez…
S ez imádságos szent zenébe
Vegyültek első csókjaink, -
Koszoruba fonódott össze:
Istenfa, myrtus, rozmaring.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése