Csokonai! multadra visszanézve,
Utaidon mereng a képzelet.
Látván beszédes ajkad’ öntve érczbe,
Hegyen és völgyön járhatunk veled.
A merre lépsz: bú, s baj tövise nő fel,
Hajnalt remélsz, holott éjfélre jár,
Majd hir szárnyán röpülsz varázs-erővel,
Mint hamvából kikelt főnikszmadár!
Te nem lehetsz hű tüköre korodnak:
Fenkölt lelked szentelt oltárkövén
Jövő idők uj eszméi lobognak;
Társaid közt ugy élsz, mint jövevény!
Békóban is szabad – kedélyvilágod…
Lehull a láncz… lelked jövőbe néz;
Szobrod glóriával övezve látod,
Jövőnek élsz, sors-üldözött Vitéz!
Minő rövid! s mégis örök a pálya,
Völgyben halad, majd fönt a szirt fokán.
Gyarló test s dicső szellem vad csatája…
- Ködfátyolképen tünő látomány!
Ha győz a por: a hős is gyönge, törpe,
S mint földi szenvedélyek rabja nyög;
Lánglelke bár magas egekre törne:
Leköti szárnyait a durva rög!
Szegény vitéz! vívtad te is e harczot,
Erőt veszitve néha roskadál.
Szieden ég a seb… halvány bús arczod;
Dalolsz… s a bajnok ujra talpra áll.
Nyomor ha sujt a csalódás könye árad,
Géniuszod forgatja fegyvered;
Hiában döntögetik sziklavárad:
A diadal babérját elnyered!
Titokzatos, benső vágytól epesztve,
Égi ihlet lantot pengetni készt,
S feszitnének bár durva fa-keresztre,
Vérző szived leküzd ezernyi vészt.
Előitéletek botránykövére
Szégyenfoltokkal mázolják neved
S te elvonulsz –kenyértől fosztva – félre,
Pajzán dalod keserüen nevet!
Ha vándurotra kelsz, partot nem érve,
Tovább sodor zimankós fergeteg
S vaksors zúdit nehéz követ elédbe.
Szivedet is Ámor sebezte meg!
Hü múzsád s szegény anyád szerelme
Kisérnek át tövises utadon;
Mosolyt csalnak sok bút látott szemedbe
S nem oly sivár a kietlen vadon!
Bevádolták; … a vád azokra hárul,
Akik tépdesték lelki szárnyait
S remegve szabad eszmék dalnokátul,
Ócsárolták, mit a költő tanit.
Ki tévedett? a kort vádoljuk értte,
Mely gyülöli, ki azt előzve jár.
Rózsát ne ültess jégsarki vidékre,
Komor éjjel ne zengjen a madár!
Minő rövid! s mégis örök a pálya,
Völgyben halad, majd önt a szirt fokán.
Gyarló test s dicső szellem vad csatája…
- Ködfátyolképen tünő látomány!
Ha győz a por: a hős is gyönge, törpe,
S mint földi szenvedélyek rabja nyög;
Lánglelke bár magas egekre törne:
Leköti szárnyait a durva rög!
Szegény Vitéz! vívtad te is a harczot,
Erőt veszítve néha roskadál.
Sziveden ég a seb… halvány bús arczod;
Dalolsz… s a bajnok ujra talpra áll.
Nyomor ha sujt s csalódás könye árad,
Géniuszod forgatja fegyvered;
Hiában döntögetik sziklavárad:
A diadal babérját elnyered!
Titokzatos, benső vágyból epesztve,
Égi ihlet lantot pengetni készt,
S feszitnének bár durva fa-keresztre,
Vérző szived leküzd ezernyi vészt.
Előitéletek botránykövére
Szégyenfoltokkal mászolják neved
S te elvonulsz – kenyértől fosztva – félre,
Pajzán dalod keserüen nevet!
Ha vándorutra kelsz, partot nem érve,
Tovább sodor zimankós fergeteg
S vaksors zúdit nehéz követ elédbe.
Szivedet is Ámor sebezte meg!
Hü múzsád s szegény anyád szerelme
Kisérnek át tövises utadon;
Mosolyt csalnak sok bút látott szemedbe
S nem oly sivár a kietlen vadon!
Bevádolták;… a vád azokra hárul,
Akik tépdesték lelki szárnyait
S remegve szabad eszmék dalnokátul,
Ócsárolták, mit a költő tanit.
Ki tévedett? a kort vádoljuk értte,
Mely gyülöli, ki azt előzve jár.
Rózsát ne ültess jégsarki vidékre,
Komor éjjel ne zengjen a madár!
Te énekelsz… bár éj borong körülted,
Jós! ki látod az éjtbontó napot,
Jeges mezőn dalod virágot ültet,
Tavaszra vársz s kikelnek a magok.
Nagy álmodó! álmod valóra válik;
Lillád, Tihany s a
„csalfa, vak Remény”
Kárpátoktól átcsöndül Ádriáig,
Visszhangja zeng nevednek ünnepén!
Mikor ősi tanyádból is kivertek
S viharral versenyt futva könyezél,
Mint anyjától kidobott árva gyermek,
Kinek ruháján ki- s befuj a szél, -
Gondoltad-e, hogy születésnapodra
Késő utód örömmel ünnepel,
S magyar Anakreonnal egybeforrva,
Dalodra gyujtva, háladalra kel?
Dalod, mint Veszta örök tüze égjen,
Honszerelemre gyujtva ezreket!
Szobrod világitson az égi fényben,
Igy érj hazánkban ujabb ezredet!
Örüljetek! a népies dalokban,
Miket reánk Csokonaink hagyott,
Édes hazáknak örök szive dobban…
Te élsz!... a költő nem lehet halott!
Harczolsz magaddal s a nagy világgal,
Csapong a kedv… míg bús szived sajog,
Utazol vakmerőn, árvizen által,
Sajkád roncsokká törik a habok,
De árbocza szilárd… leng a vitorla…
Múzsád tulharsog százados vihart.
Igy száll emléked késői korra,
Csak a por az, mit sirod eltakart!
Neved dicső Eszmévé tömörülve,
Nemesre, szépre gyujtó égi láng;
Jövel, áraszd e fényt a mi szivünkbe,
Lobogónkon ragyogj jelszó gyanánt!
Töviskoszorud is mythószi dalnok,
Virágot hajt, gyümölcsöket terem,
Rég elnémult kobozt pendülni hallok,
Szépért hevülni, tanits Mesterem!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése