A hatalom, melynek hadiruháján
Hóhérkötélből volt a paszománt:
Kivert hazádból gonosztévő gyanánt.
A törvény, melybe jóllakott Júdások
Rótták be a vett parancsolatot:
Kifosztott és aztán kitagadott.
A nép, amelynek annyi vére elfolyt:
Fejét lehajtva búsan hallgatott,
A vércseppekre könnyet hullatott.
Hogy dal se búgjon, sirogatva, rólad:
Halomra hordták, összetörték
És megégették a tárogatókat…
S áthághatatlan havasok felett,
Hol erdőbontó, jajgató szelek
Tépték a bérczek élő üstökét:
Vonal húzódott, szaggatott, sötét,
Ott bújdokoltak ismeretlen vészbe,
Titkolt könyek közt, hátra-hátranézve,
Mint sebzett szárnyu, sántitó sasok,
A vándorbotos kurucz harczosok…
Zöld erdő elmaradt,
S nehéz léptük alatt
Csikorgott, sirt a hó; -
Károgó madarak,
Üvölt dúvadak
Szava volt nekik a
Hazai búcsuszó…
*
Idehaza csend lett, irtózatos egy csend.
Ember meg ne mocczant, levél meg nem rezzent.
Ravatalos ház volt egyvégben az ország,
Halottat sirattak könyben ázó orczák,
Csak egymásra néztek és szót se cseréltek,
Hanem azért éppen eleget beszéltek.
És az a százezer jó magyar levente,
Ki a harcz siralmát már sirban pihente,
Ki hona szent földjét, melybe visszatére,
Fehér csontkarokkal szoritá szivére:
Kiknek rohamára egykor ég-föld rengett,
Ők se zavarták meg a halotti csendet…!
Sűrü sóhajtásból, - ha már felgyülemlék –
Azért ki-kimagzott egy-két tilos emlék,
Sebhelyes öregek lassúdan regélve,
A fejedelemnek sort hoztak nevére,
Regélték hadait, szélvész lovasait,
Karmazsinos, piros karabélyosait.
Vitézlő Bercsényit, hogy mint vezérkedett,
Ocskay, hogy vágta a vasas németet,
Vak Bottyán a császárt, mikor majd elfogta,
Népét sarabolta, ind ledarabolta.
Vitéz Bezerédit, sok nagy neves mással,
Bajvívó tusáját a rácz óriással,
És azután azt, hogy fakó lova hátán
Halálba hogy ugrott Béri Balogh Ádám.
Hogy vala már utban a nagy Mosqua császár,
S mint vágott beléje mindennek, mindennek
A szatmári vásár…
Aztán az is elmult. A forgatag évek
Csúcsokat letörtek, szineket cseréltek,
Az u ri rendeknek más dolgai lettek,
Egy kis jövendőért nagy multat feledtek,
Farkaskaczagányból bárányba vedlettek.
Te, szegény föld-népe, ki küzködél árván,
Te dúdoltad már csak, barázdáid járván,
Te dúdoltad már csak azt a dicső rögit:
Tilalmas nótáknak fakó töredékit.
Vége lett annak is, réges-régen vége,
Eloszlott a dal is a puszták szelébe,
Apáról fiura ami még átszállott,
Fogyó örökségből ami vérré vállott, -
Lelkében szegény nép, titkon takargatva,
Mint tenger a gyöngyét, rejtette – forgatta;
Egy-két syllabával a lelke beérte,
S mert egyebe sem volt, ezt csereberélte;
Gügyögő fiúcskát tanogata rája,
Bötűzve beszőtte a mese szavába:
R-á-rá: Rákóczi, l-ó: az lovának,
Rákóczi lovának kitörött a lába…
Elszállott a dal is a puszták szelébe,
Ujak nem keltek a régiek helyébe,
Üres szárnnyal jött meg a fecske, a gólya,
Déli szélnek nem volt mondanivalója.
Harmatozó felhők rodostói égen
Kurucz bújdosókat elsiratták régen,
Égi háboruknak rettentő zengése
Nem költ senkit ott már bízó ébredésre,
Lelkük vívódása hullámokat nem ver.
Elnyelte sok bajuk, utolsó sóhajuk
A Marmora-tenger…
Törökök császárja, dicsértessék tetted,
Hogy a fejük alját szépen megvetetted,
Hogy a mi fenséges fejedelmünk végre,
Az édes anyjának, Zrínyi Ilonának,
Odaborulhatott – porladó szivére.
Mint a megváltóknak, hogy vissza ne sirják,
Azonkép néki is kő fedi a sírját:
Hidegen, keményen egy nagy márványtábla, -
Nem is hiszem, hogy az nem az ő nemzete
Jéghideg, kőkemény szivéből van vágva…
Tenger, csak rejtegesd,
Ringasd a titkodat;
Nehéz kő, född be őt,
Könnyelműn ki ne add.
Lesz még majd oly vihar,
Mely mindent partra vet,
S félkézzel megemel
Sok óriás követ.
Lesz még majd oly idő,
Hogy megmozdul a kő,
S a bús kurucz-király egyszer csak visszajő.
Egyszer csak odafenn,
Lengyel határon a
Legmagasabb hegyen,
Fehér lovával,
Selyem hajával
Rákóczi megjelen.
*
Az lesz a hajnal! amikor a bérczek
Köröskörül biborban égnek ujra,
s ezer torokból harsogó vihar,
Felhőkbe rejtett kürtös zenekar:
Mind, mind az ő szent indulóját fújja; -
Az erdőkön tul rézdobok peregnek,
Üteme rezg közeledő seregnek,
S rezg véle itt a magyar ég alatt,
A magyar földből minden talpalat.
A barázdákon megáll az eke,
Műhelyekben a gépek kereke,
Az iskolákban kiürül a pad,
Templomharang ágyúnak leszakad,
A zsolozsmázó szentek lóra kapnak
A gyerekek felcsapnak férfiaknak;
Viharzó tenger mind, amerre megy,
Tűzhányóvá lesz valamennyi hegy,
Minden ember egy égő indulat
És földet renget minden mozdulat.
Ha majd e hajnalt a harsonahangok,
Ez érczpacsirták telekürtölik, -
S piros virággal, vércseppek nyomával
Rét és mező egyszerre megtelik:
Az éj sietve lopja el magát.
Meg-megvillámlik a zord sziklahát,
Amint a patkós repülő hadak
A bércztetőről aláomlanak.
Majd villan ott fenn a vezéri kard,
S mindenki a majthényi síkra tart, -
Szörnyűt csattanva dördül meg az ég,
Tán villámontó, tapsoló kezét
Maga az Úr volt, aki összecsapta,
A kurucz jelszót dörgvén: „rajta, rajta!”
Nem éreztek-e néha valamit?
Egy zsongó érzés benső dalait?
Mikor a lélek édesen sajog,
S meglátogatják a káprázatok…
Körülfonják szép álombeli rózsák,
S megesküszik, hogy mind csupa valóság.
Én már derengni látom az eget,
Egy-egy futó felhő már integet,
Már megtérnek a láthatatlan árnyak,
Falát felrakták a munkácsi várnak;
Mult és jelen közt csattog már a csók,
Már feltámadtak a tárogatók
És hangzanak a szerelmes dalok:
A meghódított fiatal jelen
A mult mohos mesgyéin andalog. –
Egy forduló, egy pillanat elég,
És a hová a gyalog bölcsesség
Századok alatt el nem érhete,
Odaröpíti a tüzes jelent
A szerelem szent önkívülete.
És látja, látja az éjt oszlani,
Bérczek tarajját megpiroslani,
Haddal gomolygó magasság felett
Lován az elátkozott herczeget,
Kinél szentebbet és fenségesebbet
Kegyetlenebbül a tulajdon anyja
Még el nem temetett.
Parázna mult megtisztult ivadéka
Zokogva néz e látomásra fel,
Nagy, néma eskü ég belé szivébe,
S gondolatával együtt repül el;
Már ott ül a csótáros paripán,
Vagy ütemez a rézdobok után
A titkolózó erdőség megett.
Én már derengni látom az eget…
Meglássátok, hogy ez a hajnal eljő:
Vihar se kell, meghozza szárnyain
Egy márcziusi szellő.
*
Tavasz leánya, fehér Márczius,
Szabadsághősök s vértanúk szerelme!
Vérfrissitő fuvallatodra várunk,
S ujabb hatalmas csodatételedre,
Amerre elsuhansz álmatagon,
Füvet fakasztva herpadt halmokon.
Egy-egy fehér csont, nézd kiüt a fűből.
Felkönyökölnek tán a sírlakók
És kérdezik, hogy mi van idefönn hát?
Mért szólaltak meg a tárogatók?
Kérdeztetik a nyugvó csontvitézek,
Kuruczbrigádok, honvédezredek:
Jön-e már az a harmadik sereg,
Mely azt kiáltja érkezőbe lenn:
„Három az Isten, három a magyar:
Megvan a győzelem!”
Tavasz leánya! koszorus határunk,
S dalos mezőnk jöveteledre vár, -
S dalos mezőnk jöveteledre vár, -
Álommal, hittel megrakodva lelkünk
A kincses terhet alig birja már;
Fogamzó vágya deli erejében
Ugy áll előtted boldogan maga,
Ahogy fehér és rózsaszin virággal
Áll megrakodva tavasszal a fa.
S ha oly erőt tud egy mosolyod adni
Gyenge fűszálak millióinak,
Hogy feltörik fejökkel és lehányják
A nehéz földet egy tavaszi nap?
Oh, ne mosolyt, de egy egész szerelmet
Adj minekünk, annak az ereje
Ihlessen tettre, nagy cselekedetre,
S erdő-mező azzal legyen tele.
Ha szárnyaira kél ez az erő,
Rákóczi sírján porszem lesz a kő :
Magasba kapja, ringatva hozza, hozza,
S parittyájába jól belebogozva,
Mennykő gyanánt suhintja itt le rátok,
Ti aranyvértes, sápadt Goliátok.
S lengyel határon fenn, a szürkületben,
A lobogó nagy-hirtelen kilebben,
Rojtos felhőből szabva úszó szárnya,
Aranytollu villám czikázza rája
A lángoló igét: „pro
libertate!”
S megjő a hajnal, amikor a bérczek
Köröskörül bíborban égnek ujra,
S ezer torokból harsogó vihar,
Felhőkbe rejtett kürtös zenekar
Mind, ind az ő szent indulóját fujja;
Megvillámlik majd a vezéri kard,
Mindenki a majthényi síkra tart,
Szörnyűt csattanva dördül meg az ég,
Mert villamontó, tapsoló kezét
Maga az Úr volt, aki összecsapta,
A kurucz-jelszót dörgvén: „rajta, rajta!”
Dereng a hajnal, szólnak a pacsirták:
Kurucz dicsőség, várjuk ébredésed,
Vitéz Rákóczi, a te érkezésed!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése