A
Csokonai-kör – Debrecennek a közélet terén ezen kiemelkedő kulturális
egyesülete – már alakulása első napjaiban egyéb nemes és üdvös célzatú
szándéklata mellett, határozatilag azt is kimondotta, hogy mindazon épületeket
és helyeket, melyekhez elhunyt nagyjainknak, vagy valamely nevezetesebb
történelmi eseménynek emlékei fűződnek: emléktáblákkal jelöli meg, hogy a késő
ivadék kegyeletes érzelmekkel tekintsen azokra a házakra s visszaidézze
emlékezetébe az azokban élt és foglalkozott nagy embereket, akiknek ragyogó
szelleme megszentelte azoknak minden kövét; vagy pedig áhítattal merengjen a
múlt emlékei felett azokon a helyeken, hol a lefolyt események történelmi
nevezetessége emlékezetessé tett ott minden rögöt, minden porszemet.
Így
helyezett legelőször is emléktáblát az 1891-dik és november hó 17-én –
Csokonai születése napján – méltó ünnepélyességgel halhatatlan emlékezetű
költőnk születési házára, arra a Kismester u. 1100. sz. – most Bethlen utcai
3-dik számú – házra, melynek rajzát olvasóinknak ezúttal bemutatjuk.
E
házról kevés hagyomány maradt ránk az előidőkből. – Egyébiránt nem is akarjuk
feladatunkká tenni most, hogy ennek a háznak történetét keletkezése idejétől
kezdve hű leírásban megismertessük: mi csak bemutatjuk a házat külső alakjában,
mely több mint valószínű, hogy nem így nézett ki költőnk születésekor, mert az
1791-dik év augusztus és szeptember havában – később az 1802. június 11-én
kiütött óriási tűzvészek, melyek a város nagy részét elpusztították, - bizonyára
ezt a házat sem kímélték meg a rettenetes veszedelemtől.
De
ha nem ez volt is eredeti alakja a háznak, az kétségtelen, hogy e helyen látott
először napvilágot Debrecen nagy fia, kinek később lánglelke soha el nem múló
fényt derített szülővárosára s az egész hazára.
Költőnk
atyja a Dunántúl kies vidékéről jött Debrecenbe, s mint borbély, ki sebészettel
is foglalkozott, itt telepedett le s e városban lépett házasságra Diószegi
Sárával, egy becsületes debreceni szabómester leányával, akinek „külseje ugyan
kevés, - de belseje annyival több kellemekkel ékeskedett; elmés, élesen ítélő,
vidám, nyájas, kellemetes társalgású volt.”* (* Lásd: Sárvári Pál: Csokonai életrajzának töredékvonalai. Kisfaludi
Társaság régibb évlapjai. VI. kötet.)
A
boldog férj idehozta ifjú nejét s e helyen rendezte be házasélete békés
otthonát. Ez édes frigykötés ajándékozta aztán nemzetünknek azt a szegény
sorsüldözött fiút, kinek később élete folytonos küzdés volt, de akit nagy
szellemek mégis a halhatatlanok sorába emelt.
Csokonaink,
mint gyermek, itt e helyen játszadozta szerény játékait. Azért nézzünk tehát
kegyelettel e házra. Hiszen az a föld, melyet itt az ő lábai először
érintettek, ma is ugyanaz s ott minden egyes röghöz az ő emlékezete fűződik.
Íme,
képzeletünkben mintha most is látnánk a betegeskedő méla gyermeket, - mert
Csokonai kis korában agyon vézna, sápadt, gyönge kinézésű volt; különben később
sem fejlődött ki erős atlétává. A ház udvarának rejtettebb zugában órákig elül
egy helyben szótlanul mélázgatva; csak akkor villan meg egy sugár szemében,
midőn hazatérő atyját megpillantja.
Ekkor
feláll helyéről s vidáman siet a kifáradt családfő ölelésére, ki boldogan kapja
ölbe gyermekét s karjai közt cipeli be a konyhába, hol szeretett hitvese
sürögve, kipirult arccal foglalkozik a tűzhely körül.
Majd
asztal mellé telepszik a kis család. Az asztalfőn a fiatal gazdasszony ül, -
jobb oldalán a gazda, bal felől a ház szemefénye: a ki s méla gyermek foglalnak
helyet. – Evés közben mély hallgatás van; - „Misi maga elé bámul, de egyszerre
csak rátekintő atyját eszének meglepő kalandozásával nevetteti meg, mondván:
Úgy eszi Misi a salátát, mint a kisborjú a szénát.”* (* Lásd az adatokat Szana Tamásnál: Csokonai életrajza. Debreczen, 1869;
és Haraszti Gyulánál: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880.)
-
No, ez ugyan jókor kezdi a versifikálást! – mond az atyja harsány kacagással.
Hanem
bontakozzunk ki a képzelet varázsából s folytassuk vázlatos leírásunkat.
Költőnk
nem sokáig lakhatott e helyen, mert édesatyja korán elhalván, beköltözött a
kollégium ősfalai közé s ezentúl ott élt, ott nevelkedett.
Az
özvegy is másfelé alapított házi tűzhelyet. És mikor fia az idők folyamában a
kollégiumot elhagyta, s aztán viszontagságos életét megunva sok hányattatás
után bolyongásaiból hazakerült: vele együtt Darabos után, a jobb oldalon, a 993
– ma 19. sz. alatti kis nádas házban telepedett le. Ez a ház volt végső
menedékhelye a sors által oly sok viszontagsággal elhalmozott költőnek.
Ma
már nincs meg ez a ház. Nem volt kegyeletes kéz, mely megoltalmazta volna a
modern ízlés romboló hatalmától. Hanem azért a vörös márvány emléktábla
beillesztetett az alapjától kezdve újonnan épített ház homlokzatába, mely
jelzi, hogy e helyen állott egykor „Csokonai lak- és halálozási háza”.
Bemutatott
fénynyomatunk az eredeti nádas házról felvett fénykép után készült.
Különben
ez a ház sem így nézett ki az 1802-dik évi nagy tűzvész előtt, mert akkor ez is
ki volt téve a pusztító lángoknak, anyagi romlásba sodortatván ezen veszedelem
által az elbetegesedett költő, ki nehéz helyzetében Igarra, Papszász Józsefhez
fordult segedelemért a következő levelével:
„Tekintetes
Ur!
Minémű Romlásra jutott
légyen szegény Városunk, eddig tudom értésére esett a Tekintetes Urnak: nem
kivánom tehát ezt az ítéletet irni vagy festeni, quaeque ipse miserrima
vidi et quorum pars magna fui, mert az a
Hajlékotska is, hová a világ lármája elől vonni szoktam magamat, s az a
kertetske is,mely nékem Tusculanum gyanánt szolgált, azon rémitő Tusculanum
gyanánt szolgált, azon rémitő Csapásnak áldozatjává lett. Üszög és hamu közt
irom ezen soraimat; s az Ég között, mely meg nem szánt és közöttem, kit a
kevéstől is megosztott, tsak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen
sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon keresztül szórja most is a sovány szél
magam’ és szomszédim’ pernyéjét e szomoru Levelemre, mely hosszabban panaszolni
és az által alkalmatlankodni nem akarván, a Tekintetes Urnak szives
Segedelméért esedezni bátorkodik. A nádra, létzre, gerendára és deszkára
legnagyobb szükségem volna, hogy míg az essőzések beállanának, egy
oltalomfedelet állithatnék fejem felibe. A miből a Tekintetes Úr, maga
megszükülése nélkül segithet: instálom alázatosan méltóztassa azzal segélleni
tsekély voltomat. A vasszükség kénytelenit a kérésre, annyival is erősebben,
hogy tehetősebb Atyámfiai s Jóakaróim ugyanezen veszedelembe borultak.
Megujitván előbbi alázatos kérésemet s annak foganatját tellyes bizodalommal
elvárván, magamat a Tekintetes Urnak Grátziájába ajánlom s egész tisztelettel
maradok
Debreczenben,
jun. 15-ik napján 1802.
alázatos szolgája
Csokonai Mihály, m. k.”
Széchenyi
Ferencnek pedig így panaszolja szerencsétlenségét:
„Most üszög és hamu között fekszik az az
együgyü, de nekem tág és gazdag hajlék, a melybe kivántam a világ lármája elől
magamat nemzetem és muzsám szolgálatára elvonni; pusztává lett az a kis ország,
melyben én király voltam magam előtt és a melyben sokszor édes érzések között
gondoltam: ennyi részem van a föld kerekségén, - s örömmel futottam végig egy
percz alatt boldogságomnak szük, de elég kerületét. Épen a rózsák nyiltak,
mikor kertecskémen, az én kis sanassoucimon a lobogó lángok keresztülrohantak.
Szivfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom, hol legérzékenyebb
gondolataim teremtődtek, a lángok között ropogott; mikor ama rózsalugas tövid
égett s a fülemile, mely e kis zöld szálának minden éjjel concertet adott,
őrjöngve repült el a barátságosabb erdei vidékre.”
A
romba dőlt hajlék lassan-lassan fölépült, - hanem a beteg költő egészségi
állapota napról-napra hanyatlott. Számtalan csalódása, sok kellemetlensége
irigyeivel, küzdése az anyagiakkal s utóbb József testvérének halála végképpen
tönkretették gyönge szervezetét. Kezdtek mutatkozni aszkórságának gyógyíthatlan
tünetei.
De
ő mit sem törődött veszedelmes bajával; féktelenségre hajló természete egyre
unszolta, zaklatta, erőltette fáradt, kimerült tagjait. „Ha hozzáfogott az
éjszakázáshoz, eszébe sem jutott, hogy le kellene feküdni, míg a feljövő nap
szemébe nem sütött; ha pipázáshoz kezdett, míg dohányában tartott , ha
mulatságba eredt, míg csak abból erőszakkal ki nem verődött.”
Jellemző
testi és lelki állapotára nézve a következő kiakadása:”Nékem egyik doktor azt mondja: ne éjszakázzon az úr annyit; másik: ne
pipázzon annyit; harmadik: ne dolgozzon annyit; negyedik: mérsékelje az őr
magát az ételben; ötödik: mérsékelje az italban; hatodik: mérsékelje a
bentülésben; - künn járásban; hetedik: éljen szorosan az orvosságokkal.” S méregbe
jőve, így kiált fel: „Ezt az oskolai
szoros fenyitéket, pontosságot ki nem állhatom; jobb szeretek kedvem szerint,
szabadon három nap élni, int ennyi megköttetések közt háromszáz esztendeig
kinlódni!!”* (* Domby M.)
Nem
is kínlódott sokáig. Pár év múlva nagy szíve megszűnt dobogni.
A
debreceni ref. főiskola seniora által vezetett halotti anyakönyvbe az 1805-dik
évi január 30-án ez jegyeztetett be: „Pt.(erfia-utczán)
Vitéz Csokonai Mihály, 31 éves, sz.(áraz) bet.(egségben) – (eltemettetett) – ingyen.”
**
Íme,
az itt bemutatott egyszerű kis nádfedeles hajlékban folyt le a balsors által
annyira üldözött költő szomorúbbnál szomorúbb változásokkal teljes
tragédiájának utolsó felvonása. Vessenek önök még egy pillantást e házra,
Csokonai végső menedékhelyére, hol meghalt s ahonnan kikísérték utolsó útjára:
a Hatvan utcai temetőbe. Földi maradványai ott porladnak az anyaföld keblében,
de szellemének fénye átvilágol időn, enyészeten!...
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése