Nagy hegyeknek ormán mélázva állottam,
Már az ég és a föld ölelköznek ottan.
Körültem is felhő, alattam is felhő –
Madár is elfárad, amig ide feljő.
Állok a hegyormon, fényben, ragyogásban;
S hogy alant a völgyek titkait meglássam,
Kaczagó napsugár, tüzes csókot ontva,
Ködbül szőtt fátyoluk vállukról lebontja.
Valami bűbájos, varázsos igézet
Szállja meg a lelkem, ahogy odanézek:
Zöldeskék ragyogó tükörét kitárva
Csodaszép tó mosolyg a nap sugára;
Hófehér habkarja, gyönggyel telerakva,
Szerelmes kedvesét hivja, hivogatja…
Állok a hegyormon; ugy sajog a lelkem,
Epekedő vággyal szivem teli-telten.
Mélázva tekintek arra alá délnek
S elgondolom, amig sóhajtozom érted:
Hogy elhalaványul e tó nagy varázsa,
Mint homályos üveg fakó csillogása –
Ha Te most itt volnál, szemed mosolyogva
Tündöklő egével szemembe ragyogna!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése