Könyves Tóth Kálmán: A nagyasszony

(Visszaemlékezés a múlt időkből)

Amit most elmondok, mai napság meseszámba megy, pedig az utolsó szóig igaz. A múlt század elején nem csodálkoztak volna ezen, de ma hitetlenül rázná fejét a nagy többség. Megboldogult apámtól hallottam e jellemző történetet, mely fénykörrel vonja be ama nő emlékezetét, akit ő édesanyjának nevezett.

Öregeink közül sokan még most is emlékeznek az én jó nagyanyámra. Kicsiny termetű, serényen forgolódó nő volt. Rendkívül szeretett olvasni s alig-alig volt korában olyan magyar irodalmi termék, amiről tudomást ne szerzett volna. S mondhatom, hogy hozzá tudott szólani mindenhez. De olvasottságát túlszárnyalta, vagyis inkább megkoronázta az a mély, benső vallásos kedély, mely egész életében nyilvánult. Életének az volt öröme, legnagyobb boldogsága, hogy egyik fia, Mihály a debreceni egyháznál, másik, Antal a főiskolánál szolgált, mindegyik lelkiösmeretesen, buzgón és odaadóan. Egyik leánya pedig t. i. Mária, püspökladányi papné lett. Az igazi papnék mintaképe, kit a gyülekezet apraja-nagyja rajongva tisztelt. Férje elhalván, Kardos László vette nőül, de ez új körben is megőrizte, ide hozta magával a benső, vallásos ihletet, mely az édesanyáról a család tagjaira örökség gyanánt szállott.

Nagymamánk nem zúgolódhatott a Gondviselés ellen. Férje és ő gyors munkások voltak. Nem ették a restségnek kenyerét, de szívök is az Úrnak szentelt templom volt. Nem egy szegény deák szegte meg nálok a kenyeret. A jótékonyság olajos korsója az ő házuknál nem ürült ki. Hál’ Istennek, volt módjuk arra, hogy jót tegyenek. Nem is szalasztották el az alkalmat. De bármennyit adtak: a vagyon nem fogyott, de folyvást gyarapodott. A tavalyi termés mindig ott érte az újat. A padláson, a magtárban nemegyszer kellett megforgatni a gabonát, nehogy dohossá váljék.

A harmincas évek idején szép Karácsony előtt három-négy napszámost fogadott a nagyasszony, hogy a padláson felhalmozott, tiszta búzát forgassák meg. Eltartott biz’ ez három-négy napig. Mikor aztán a munkával készen voltak, ott várta őket a jó vacsora. Mindenre a nagymama ügyelt föl. Ott sürgölődött-forgolódott maga a konyha körül; ő maga adta meg az étel savát, borsát. Nem szerette volna, ha az ő főztje ellen bárki is zúgolódnék. Hát az volt az ő legnagyobb dicsérete, hogy a napszámosok jóízűen fogyasztották el a felséges lebbencslevest, s mikor már jóllaktak: rágyújtottak a beszédre.

- Hejh, koma – szólalt meg az egyik -, ma ugyan beléizzadtunk, nemi s kellett fűteni, pedig ugyancsak csikorog a hó a szánkótalp alatt.

- Dúskáltunk most az Isten áldásában- toldotta meg a másik -, ugyan mennyire becsüli kelmed azt a töméntelen gabonát?... hát még mennyi tengeri van kinn a tanyán!?

- Mennyire becsülöm? – ismétlé a kérdezett -, hát úgy köbölszámra nem mérhetem meg, de azt tudom, hogy ha az enyim lenne, kigázolódnám a bajomból s nem fanyalodnám napszámra vagy öt esztendeig.

- Talán még azután sem – jegyzi meg a koma -, meg lenne vetve a feje alja s dolgozhatnék a maga kezére.

- No, mán az igaz, hogy a nemzetes úrék megfogták a szerencse szarvát, de nem is eresztik el – okoskodott a harmadik.

- Hát hallják kelmetek – suttogta az első koma -, ezt csakis magunk közt mondom, a nagyasszonyé itt az érdem. Ritkítja párját. Ha úgy utána nem látna: benőné a szérűt a fű. Mit is mondott az imént, komám, mennyit érne ez a gabona?

- Majd megmondanám, ha az enyém volna. Jobb bizony, ha azon törjük a fejünket, hogy az anyjukunknak mennyivel számoljunk be, hogy egy kis karcosra is jusson.

De az, aki a beszédet megkezdte, sehogy sem akart felhagyni a maga kedvenc eszméjével. Megint sóhajtott egy nagyot.

- Én ugyan hónapig se hevertetném ott a padláson azt a drága búzát. Pénzzé tenném…

- Aztán elverné kend – szólalt meg a nagyasszony, kilépve a szobából. az ajtó félig nyitva volt. Hallott mindent.

A napszámos zavarba jőve hímelt-hámolt; köszörülte a torkát, mintha keresné a szavakat, s aztán nagyvártatva így védekezett:

- Ha már mindent hallott nemzetes asszonyom, amit itt tereferéltünk, ne tessék zokon venni, nem az irigység mondatta azt velünk. Isten látja a lelkünket, szó szóra jött, ha nem mérhetjük zsákokba a gabonát, kívánságokkal raktuk meg a tarisznyát.

A nagyasszony szelíden mosolygott. Dehogy neheztelt ő ezekért az ártatlan észrevételekért. Tudta azt is, hogy miért vágott a szavukba.

- Ne süsse le kend a szemét – fordult a napszámoshoz -, ki vele szaporán, mihez fogna, ha annyi búzája volna egy rakáson?

- Hát először is túladnék azon – viszonzá a kérdezett -, most úgyis felszökött az ára, nem is tartogatnám újig, mint a nemzetes asszonyomék, úgy sincs alkalmas helyem, a szükségem pedig ugyancsak sok. Erre is, arra is jutna abból.

- De hát mire? – faggatta tovább a nagyasszony.

- Vennék a feleségemnek új viganót. Rászolgált szegény az is, mert jó dolgos menyecske, ügyesen bánik kis cselédeinkkel. Vennék bóbitás fejkötőt, meg dézbundát, hogy meg ne fázzék, ha kínhál az idő.

- Azt hiszem, abból még jutna többre is.

- Meghiszem azt magam is. Vennék mindjárt egy tulipános ládát, pohárszéket, ágybelit, mert az is szűken van. Szegény családból vettem el a feleségemet, nem hozott magával sokat.

- Talpig becsületes ember kend – helyeselte a nagyasszony -, hogy először is a feleségén könnyítene, de azt hiszem, az árából jutna is, maradna is.

- Ha a házat tisztességesen ellátnám, magamról sem feledkezném el. A téli vásárban szereznék varrottas szűrt, a gyerekeknek ruhát, fehérneműt, no meg aztán egy pár hordó bort is a javából, úgy élnénk egy darabig, mint hal a vízben.

A többi napszámos szájtátva bámulta, amint komájuk a maga kívánságait sorra vette. Helyeslőleg bólintottak a fejökkel. Ők se tudták volna okosabban elősorolni, legfeljebb megtoldották volna még egy pár hízott sertéssel.

- Jutna még abból másra is – biztatta a nemzetes asszony -, csak csavarja föl egy kissé az eszét.

- No, ha jutna, hát akkor vennék egy pár fias tehenet, lovat, szekeret, ha így aztán meg lenne vetve a fejünk alja,  ha rendén lenne a szénánk, kiárendálnánk a Szepesen egy tanyát, tudom Istenem, hogy egy pár esztendő múlva még egy kis földre is tehetnénk szert, a két kezem  munkája idővel meg is kétszerezné a kis birtokot.

Elvégezvén mondókáját, nagyot sóhajtott. Egy pillanatra beleélte magát abba a tündérországba, de csak egy pillanatra, mert az a sóhajtás egyszerre elfújta azokat a szép álmokat.

- De ki tudja venni nemzetes asszonyom az emberből a szót – jegyzi meg aztán ráadásul még egyet sóhajtva -, úgy beszéltem, mint valami gyermek, aki azt hiszi, hogy az álma beteljesül.

A nemzetes asszony, mintha nem értette volna meg a szegény ember kifakadását, csak tovább folytatta:

- Nem venne még egyebet; gondolkozzék csak, mire volna égető szüksége? Most már nem csak a kérdezett gondolkozott, mindegyik napszámos összeszedte az eszét s úgy törték a fejöket, hogy kisüssék azt az egyebet. Egyik egyet, a másik mást hozott elő. Szinte versenyeztek egymással, hogy melyik álljon elő nagyobb kívánsággal. Mikor már nekimelegedtek s a kívánság nagy heggyé nőtt: a nemzetes asszony így szólt:

- No! hallják kendtek, nem is érdemlik meg, hogy a jó Isten áldásában részesüljenek. Kívántak sokat és nagyokat, csak azt nem szerezték volna meg, amire legnagyobb szükségük volna, pedig az egészért nem ment volna el egy köböl búza ára.

- Egy tajtékpipát, jó szamosháti dohánnyal! – találgatta az egyik.

- Ezüst zsebórát, amilyet a szenátor urak tartogatnak a zsebökben – okoskodott a másik.

- Nem azt, nem azt – egészíti ki a nemzetes asszony -, ha magoktól rá nem jönnek, megmondom én, s aztán szégyelljék el magokat. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy annyi pénzből gyermekeik számára egy pár ábécét, kis tükört, magoknak pedig zsoltárt s bibliát vegyenek, pedig ezeknél olcsóbb s mégis drágább kincset nem vihetnek házukba. Tudják meg kentek, hogy az az ember, aki a könyvet nem szereti, azokból nem épül, hiába épít akár palotát, csak félember marad.

A napszámosok szégyenkezve sütötték le szemöket. A nemzetes asszony ugyancsak az elevenökre tapintott.

- Ne is számítsanak addig az áldásra – folytatta aztán tovább -, míg a lelkük javáról is nem gondoskodnak. Következik Karácsony ünnepe, szombaton jöjjenek el hozzám, s vegyenek tőlem lelket építő könyveket. Ez legyen az alap, arra aztán bátran építhetnek.

A napszámosok jó éjszakát köszöntve búcsúztak el. Karácsony szombatján közülök csak egy állított be a nemzetes asszonyhoz, hogy tőle könyveket vásároljon. Csak ez az egy vette szívére a jóakaratú tanácsot.

Mikor aztán fizetni akart, a nemzetes asszony nem fogadta el a pénzt. Hálálkodva távozott el tőle a szegény napszámos az ajándékba kapott könyvekkel.

És mi lett a tanács eredménye? Gyermekeit, szorgalmasan járatta az iskolába, pedig még akkor híre-hamva sem volt a tankötelezettségnek. S egyik gyermeke a Kunság egyik nagy városában tanítóvá lett, a másik pedig elvégezte a jogot, Pestre került patvaristának. Később a megyénél főhivatalba jutott s gazdagon nősült. A szegény napszámos pedig házat szerzett. Kívánságai beteljesültek. A jó nemzetes asszony tanácsa ennél az egynél megtermette a maga drága gyümölcsét. a mese megvalósult.

Ilyen volt e század elején a felnőttek oktatása. Legyen áldott a jó nagymama emlékezete! Hány Karácsony lezajlott azóta, - a szegény napszámos gyermekei minden ünnepen felelevenítik az ő egyszerű nevét. A nagyasszony igazi nagy asszony volt. Egyszerű kép a múltból, melyet ma is fénysugár övez körül.

Hálát adok Istenemnek, hogy őt nagymamámnak nevezhettem! Hálám sokszorozva lenne, ha az én nagymamám tanácsát, hazám asszonyai elfogadnák karácsonyi ajándékul, higgyék el, hogy amit hihetetlen mesének tartanak sokan, valósággá dicsőülne!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. III. évf. 1903.