Árvai Márta festménye: Vándor
Szeretek az útszél mentén járni,
Útszél mentén, messze, sokat lehet látni;
Lent a földön csaknem végtelenig,
Fölfelé meg? … fel a kéklő égig.
Vándor gyakran pihen meg a szélén,
Gyepes, hantos, hímes rétnek végén;
Harmatos fű – puha nyoszolyája,
Suttogó lomb: a takaró rája.
Delelőt tart már a nap az égen,
Párna lett a vándortáska éppen;
Egy kis táska: párna, élelemtár,
Helyet benne – a szerszám is talál.
Mindenütt, hol torony int feléje,
Mindenütt van kenyere és fészke!
Édes vándorbot a két keze munkája,
Szabadság!.. és?... nagy világ hazája.
S ha belefáradt a vándorlásba?!...
Otthont ver e nagy világ valamely zugába,
A csend s munka – ott is – bérc, része,
Vígan teszi, késő vénségére.
Irigylem az útszélt és vándorát;
Szabadság jelképét s hordozóját.
Legyen részem bár e világ béke s boldogsága,
Lelkem? rabság! álmok útját járja!
Nem az van ám föld rögéhez kötve:
Aki szánt-vet, jóllakott – és? – vége!
Hanem aki vágyak útját járja,
S megperzselten a földre hull,- szárnyaszegett álma!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése