Zúgnak, búgnak a harangok, keseregve, sirva,
A legelső cigány prímást most teszik a sirba.
Koporsóját, aki látja, ejt rá egy-egy könyet:
Szegény Pista, Dankó Pista, nem muzsikálsz többet!
Hej, pedig be sokszor sirtunk szomoru nótádon!
Be sokszor megvigasztaltál, - az Isten megáldjon.
S lelked addig csókolgatta a sok édes dallam,
Amig gyönge, beteg szived elégett a dalban.
Nagy úr lettél, ime most már néked muzsikálnak,
Gyászfátyolos hegedükből siró dalok szállnak.
Száz szál czigány a nótádat szomorún czifrázza, -
Jaj, háthogyha meghallanád s fölébrednél rája!
Fölébrednél, és azután, hegedüdhöz kapnál.
Meghidegült ujjaidddal a húrokra csapnál –
S ahágy nóta van még benne, mind elhuznád sorba,
Hogy a föld is felkaczagna, az ég meg zokogna.
Hej! nem ébred Dankó Pista, nyugszik, alszik mélyen,
Virágokból van megvetve fejealja szépen.
Elszakadva, összetörve hallgat szárazfája…
Odatették szive fölé a koporsójára.
De nékem ugy tetszik, mintha hegedüje szólna,
Mintha benne sirna most is az a sok szép nóta;
S mintha minden felzokogó, bánatos sóhajba
Szegény Dankó Pista szive ujra megszakadna.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IV. évf. 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése