Mi történt az első „Talpra magyar!” kiáltás után? Annak a hagyományát úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.
De mit csináljunk ennyi talpra állitott magyarral? A talpra állt embernek ellenlábasai is támadnak.
Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat, jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon született.
A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegiti már szivemet; de az eredmény a hideg önbiráló előtt is örökké nagy marad; „a nép felszabaditása a jobbágyság alól”.
Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt márczius 15-dike: ismerjük el, hogy „szükséges nap volt!”
Szükség volt egy napra, mely félretaszitsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön rendkivüli nyilvánulás által szakitson a nemzet a mult balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott nép, ha azt az absolutismus véres eszközéül akarja használni? A lengyel gyász a mult év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyan az a hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?
Sietni kellett: - és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a nemzetnek joga van, a mi életének föltétele. És követelni azt egyhangulag.
S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyülés elfogadta azt, a mit a pesti közpiaczok zászlóikra irtak, s a király szentesitette, a mit az országgyülés elfogadott.
De nem ment ez olyan simán.
Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg felszabadittatott, a népvezetők sajátkezűleg nyomtatták ki a pesti 12 pontot: „mit kiván a magyar nemzet?” s Petőfi költeményét: „Talpra magyar, hi a haza!” s a városházára sereglő népsokaság a közbiztonságra felügyelő bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirhedett név. A népnek tetszett a kezdet. „Éljen a forradalom!” Kaptunk nemzeti szinü zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre himzett 1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább?
Könnyü más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?
A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar.
A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározá, hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indit meg Budára a helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a küldöttséghez húszezer ember csatlakozott.
Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt aláirva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirhedett feladó – utoljára öngyilkos) ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe. Ott volt aztán egy egész stratégiai terv. A jövő éjen tiz helyen meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudet, ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat haranguirozni, egy pár generálist kezesül letartóztatni stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még akkor volt.
Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát Budáról. A kis köpczös úr szörnyü haragos képet mutatott, azt mondta, hogy ő be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi bevonulni szándékozik. Ő becsukatja előttük a kaput. Rottenbiller figyelmezteté, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor bizonyosan betörnék. – „Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!” kiáltá a vitéz alezredes.
Erre én azt mondám neki: „Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a kezünkből a háromszinü zászlót, akkor majd jön utánunk más, a ki a vörös zászlót emeli fel.” S azzal megmutattam neki a kapott haditervet, eltakarva az aláirást.
A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy „ez nem tréfa”, s aztán ő kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék.
Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök foglalták így el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk: Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni.
A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi müködésért tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt.
Táncsics maradt e nap hőse, őt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák I. Napoleont Párisba, sőt a minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a fővárosban hasonlithatók össze.
A következő évforduló már Debreczenben talált bennünket összpontositva.
Valami buzgó hazafinak az az ötlete jött, hogy 1849. márczius 15-én valami méltó ünnepélyt kellene rendeznünk Debreczenben. (Odakinn „a havon” épen rendezték azt javában Klapka, Görgey, Dembinszky, Perzel, Damjanics és még valami 180,000 honvéd fiú!) Az inditványra Pálffy Albert azt az ötletet mondta: „ha meg akarjuk ünnepelni márczius 15-két en famille, csukjuk be Táncsics Miskát.” – Szegény jó öreg barátom, derék becsületes hazafi volt mindig, tele jó szivvel, jó akarattal; de fatuma volt, hogy igen furcsa ötletekkel tudta mindig kifejezni fáradhatlan honfiúi buzgalmát.
Kiittam én ezt a serleget egészen, a budapesti mámoritó habjától kezdve egész a világosi seprűjéig.
A világosi sötét éjszakán együtt voltam Nyáryval, Csányival és Kiss Ernővel: egy szobában háltunk.
- Mi el vagyunk veszve, - mondá Nyáry; - Magyarország elbukott. De a mit társadalmi téren kivivtunk, a nép felszabaditása, az örökké fenn fog maradni, s mi nem hiába vesztünk el.
És ez márczius 15-ikének az emléke: élő emlék. Tizenöt millió ember szive tartogatja azt.
Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni! Hát még úgy átélni, a hogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület, iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés, újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után!
Márczius 15-ke tegnap (huszonöt év előtt) és ma (huszonöt év után!).
A kezdete magas komikum, a vége mély tragikum.
Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tizezrei a csatatéren elesett hősöknek, koszorúzott alakok a bitófán.
És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabaditá fel, s a nemzet millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld uraivá.
Minden buzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. márczius tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes buzaszem hegyére oda van nyomva a „Patrona Hungariae” szent képe.
A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk véren és vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbikkel: eltemetett nagy férfiaink.
Széchenyi István, Teleky László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik elviselhetlen terhe alatt törtek össze. Szemere, Bajza, lelkük szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasvári honszerető szive ismeretlen csatamezőkön tüntek el kortársaik közül; a márczius 15-iki nap ifjai közül legtöbb panaszatlan keserveit megnyugtatta már a sirban, martyrjainknak siremlékeit faragja már az utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára suttogva mutat a csak sejteni tudó ivadék; elmult a fénynapok hivatott alakja, István nádor, elfeledve, s huszonöt év óta van élőn eltemetve egy koronás alakja a márcziusi napoknak, V-ik Ferdinánd király.
Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy árnál is nagyobb.
E naptól számitja felszabaditását a magyar nép.
Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda magukat.
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése