Sinka István: Jézus örökre elhagyja Názáretet

Kobald-kék

volt az ég,

s a kerítésen, a faragott léceken

futóbabnak piros virága nyilt.

Gerlicék búgtak, s a domboldalon

a bokrok között kecskék

legelésztek, s a fügéről harmatcsepp cseppent le édesen.

A belső udvarban

atyafiak gyültek, szakállasok,

konokok, engesztelhetetlenek, egyik se sírt;

szölőmívesek, serpenyőkovácsok, kézibazárosok,

a törvény fiai mind;

ácsorogtak a rózsafák körül,

várták az „őrjöngőt”,

az elképesztőt, a villámszemű ácsot,

ki egek- s tengereknek tükreiben kering,

álmodozik, és kis kenyértolvajok, parázna leányok,

rongyos árvák, elhagyottak, szomorú özvegyek,

és bűnösök között a téren leül,

és száraz lepényt eszik és friss hagymát velük,

ott, ahol üvegszín szúnyogok sírnak és zöld legyek

donganak egy-egy pirosló vércseppnek maradékán.

Óh, miatta vette szájára a családot

Názáret, de most már menjen innen,

mint a szél, mi a Hermonon támad,

ezen a hüvös arany létrán,

és jön és átzúg Galileán

s utána nincs sehol, örökre elmegyen.

És Jézus jött,

a műhelyből át

a rózsafás udvaron

az atyafiak között;

szelíd mosollyal búcsúzott mindegyiktől,

és kilépett a kapun.

És megzendült a földön minden cimbalom,

s elvénhedett virágok nyíltak ki újra,

madarak ujjongtak, és minden madarat,

és minden vándort haza várt a csendes kis Kapernaum.

Oda indult Jézus is: Kapurnaumba.

Fekete galambok kísérték:

az atyafiak gúnyja,

hogy hol lesz padka vagy part

számára e világon, annyi hely,

hol fejét lehajtván, szemét majd álomra lehunyja;

bámultak egymásra a serpenyőkovácsok,

a szöllőmívesek, kik előtt csak:

műhely a szegleten,

szöllő a hegyoldalban,

s szönyegek soka, messziről, Perzásból,

melyek mindegyike öt életig kitart,

és rézedények, és zengő ezüstök,

a kézzel s valósággal mérhető földi érték;

tekintgettek utána, s elámulva látták

Jézus alakjának mennyei ragyogását.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.