Isten!
kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak
titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted
világít, mint az égő
Nap,
de szemünk bele nem tekinthet.
A
legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek
körülted rendre keringenek,
A
láthatatlan férgek: a te
Bölcs
kezeid remekelt csudái.
Te
hoztad e nagy Minden ezer nemét
A
semmiségből, a te szemöldököd
Ronthat
s teremthet száz világot,
S
a nagy idők folyamit kiméri.
Téged
dicsőit a Zenith és Nadír.
A
szélvészek bús harca, az égi láng
Villáma,
harmatcsepp, virágszál
Hirdeti
nagy kezed alkotásit.
Buzgón
leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan,
ha lelkem záraiból kikél,
S
hozzád közelb járulhat, akkor
Ami
után eped, ott eléri.
Addig
letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem
pályafutásain,
A
jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre
erőm s inaim vihetnek.
Bizton
tekintem mély sirom éjjelét!
zordon,
de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert
at e munkád; ott is elszórt
Csontjaimat
kezeid takarják.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése