Mécs László: Genezis

Ott voltam a barna világködös ősi zavarban,

amikor sem a víz, sem tűz, sem a föld, levegő

sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan.

Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegő

szent Lelke beszélt a teremtés terve felett

- s évmilliókig senki sem felelt.

Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva

káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön:

kerekítve a csillagi labdacsokat. A „Legyenre” kigyúlva

keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön.

Isten szava szállt Földünk suhanása felett

- s évmilliókig senki sem felelt.

Ott voltam a sistergő, haragos gomolyagban,

amidőn az arany,meg a só, meg a kő született,

alakultam a halk kristályosodási anyagban,

csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet.

Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett

- s évmilliókig senki sem felelt.

Átéltem a holt anyag életes ébredezését,

míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok,

Őslények iménti keményre gerincesedését

átéltem: előbb talu, majd puha szőr borított.

Isten szava szállt kivirult csillagja felett

- s évmilliókig senki sem felelt.

S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-

anyagoknak

testvér-öleléseiből. Agyam is, szavam is,

szívem is anyag – ám volt lelkem!! S lőn a Hatodik Nap.

Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis,

dadogó anyagoktól hozva a műszeremet!

De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett!

Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger!

Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett

sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel

az emberi agyban, gondolatok, híresek,

- de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg,

s naprendszereket görgetnek előre a percek.

Jaj, úntam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gőgöt!

Istennek emeltem a bűnt, meg a testemet is.

A pokol nyerítő kacagása fülem fele bőgött.

Én voltam a legszomorúbb a világűrben. nemezis

hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam

lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban!

Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott!

És újra hiába beszélt az örök Szeretet

évezredekig: süketen hajigáltam a horgot

az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett

a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag.

Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat!

Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva

minden szív az isteni csókot erős, gyerekes

kacagással, az ős Szeretetbe, az ős Atyaságba,

s minden szív egyöntetű égi ütemre repes:

parancsra elégnek az únt anyagok, a Semmibe tűnnek,

s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.