A
CIII. ZSOLTÁR SZERINT
Nem
vagy te, isten! fő ura, kútfeje
mindennek,
amit tár eged átölel.
Nagy
vagy te, kit számos világok,
udvarok
éke gyanánt, uralnak.
A
fényt felöltvén, mint ragyogó ruhát,
sátort
feszítesz kék szövevényibűl
a
bótos égnek; s vízzománccal
megmenyezed
magosabb vidékit.
A
fellegernyők grádicsos út gyanánt
várják
alattok, hogy puha szárnyain
a
szélnek érkezvén, ülésed
bérceihez
feleredj szelídebb
színekkel
átszőtt domboros ormokon:
Ott
tiszta lelkek mint követek viszik
tetszésidet,
s a csillagoknak
lánggomolyékai
udvarolnak.
A
föld tekéjét isteni karjaid
tették
erősnek súlynyomadékival,
hogy
meg ne mozdúlhasson úri
végzeted
ellen örök helyébül.
A
mély vizekben, mellyek az ormokat
már
meghaladták, csünt ugyan egykorig
dörgő
szavadtúl szétijedvén
elsietett
az özön remegve
minden
magosrúl: a lemerűlt hegyek
felnyúltak
ismét; megtelepedtenek
a
völgyek ott, hol bölcs hatalmad
hajdani
lakjaikat kiszabta.
A
víz-seregnek végre határokat
jegyzett
ki újjad; partjaikon soha
túl
ők ezentűl át nem ütnek,
hogy
csuda művedet elborítsák.
Most
már kegyelmes gondviselő gyanánt
a
föld-erekbűl hísz folyadékokat,
mellyek
csavargó ágyaikban
átgomolyogjanak
a hegyek közt.
A
sík mezőknek számtalan állati,
a
hűs ereknek vad nevedékei
e
friss vizekhez vándorolnak
szomjadozásokat
oltogatni.
A
víg madárnap illy patakok felett
választ
magának zöld levelek között
hajlékot,
érzékeny dalokkal
többszörösen
felelő nyögésre
győzvén
az aggott sziklacsoportokat.
Dúzs
fellegidbűl öntözöd a magos
bérceknek
ernyes tartományit;
töltözik
a nevető mezőség
megnyílt
kezedbűl, s illatozó füvet
nyújt
a baromnak, zöld veteményeket
embernemünknek,
hogy kenyérrel
lankadozó
erejét naponkint
újítsa,
és hogy drága olaj helyett,
melly
fényt s erőt ád, arcainak komor
szorgalmit
elszélessze borral,
s
édes örömre derítse szívét.
El
nem felejtik mennyei harmatid
a
szál fenyűt is, hogy magos ágain
a
gólya bátrabban tenyésszen.
Gondviselésedet
a ligetnek
kis
fái szintúgy, mint Libanon hegyén
a
cedrusoknak felleges ormai
hálával
érzik. Víg lakásúl
adtad
az ernyeket a madárnak
e
büszke fákon; hűs töveik között
a
nyúlnak a mély szirthasadékokot;
a
kecskevadnak legnegédesb
csúccsait
a meredek hegyeknek.
Adtál
ezekhez rendvezetőket is.
A
holdvilágnak fogytai s töltei
részekre
osztják gátolatlan
repteit
a siető üdőnek.
A
nap betöltvén nappali tisztjeit,
jól
tudja honját alkonyodásinak.
Elterjed
erre a setétség,
s
megszüli csendesen a hüs éjet.
Most
már kibúnak számosan a vadak
barlangjaikbúl,
éheket oltani.
A
mord oroszlyán kölke ordít
ragadományok
után, kezedbűl
így
kéregetvén kegytelen ételét.
Feltámad
a nap; visszaosontanak
a
barmok ismét udvaikba;
hagyja
viszontag az édes álmot
házával
együtt a megerősödött
ember,
s tenyésző földjeihez siet,
hol
gyors kezével, nyilt eszével
dolgozik,
izzadozik napestig.
Melly
sok remek mű, melly csuda templom az,
amit
teremtett szent szavad, istenem!
Melly
bölcsen elrendelve függnek
részei
e nagy egésznek öszve!
Tárház
gyanánt van tömve lakóhelyünk,
gondos
kezednek dúzs adományival.
A
tenger is, melly földtekénket
kék
folyadékival átövedzi,
számlálhatatlan
halsereget nevel,
aprót,
nagyobbat. Játszik ezek között
a
képtelen nagy vízi állat,
Livjatan,
életadó erődnek
megfoghatatlan
címere. Mindezek
tőlled
reméllik friss eledeljeket
annak
korában. Megnyitod te
bőven
adó kezedet, s kegyelmes
szorgalmid
által mind megelégszenek.
Rettegnek
akkor, hogyha kegyelmedet
távozni
érzik tán magoktúl;
s
ah! ha lehelleteket kihívod
szűk
mellyeikbűl, sínleni kezdenek,
s
a porba, mellybűl szinte csak a minap
támadtak,
ismét visszatérnek.
Mennyei
lelkedet új erővel
küldöd
le hozzánk, s számtalan állatok
élednek
töstént, s árva tekintete
a
földnek új pompára zsendűl.
A
te dücsődnek, uram! határit
nem
látja elménk. Drága kegyelmidet
örvendve
hinted tarka csoportira
számlálhatatlan
rajzatidnak.
Ámde
hatalmad is olly csudákkal
díszeskedik,
mint bölcsen atyáskodó
jóságod.
Ah! egy dorga tekintetet
vetsz
tán zomok földünkre ollykor,
s
rettenetes remegésnek indúl.
A
nagy hegyeknek, hogyha megilleti
némellykor
ujjad szertelen ormait,
füstöt
pihegnek gyomraikbúl,
s
lángra puhúlt köveket nyilaznak.
Még életem tart, tégedet Istenem!
buzgón
dicsérlek; még vagyok, énekem
csak
téged áldjon mindörökké!
Óh!
ha dicséretimet kegyelmes
néven
veended, mint fog el engemet
a
szent örömnek kellemetes tüze!
Add
Istenem! még azt megélnem,
hogy
tehetős ápolásid által
e
szép világrúl mind elenyésszenek
a
bűnösöknek hűtelen ágai.
Egy
szívvel, egy lélekkel áldjon
tégedet
így az egész emberség.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése