I.
El fogom mondani életem legfőbb történetét, azt a borzalmas és sok vonásában ma is érthetetlen két esztendőt, amely egész jövendőm felett határozott, gondolkozásomat, érzésemet, tetteimet más irányba terelte, s olyan fogyatékosságot hagyott a lelkemen, mint a hagymáz a szervezeten. Nem szükséges, hogy a dolgot kiszínezzem, vagy meg nem történt epizódokkal tarkítsam, az egész úgy, ahogy velem megesett: szokatlan és ijesztő, sőt, ha itt-ott nem is aknázom ki egészen a helyzetet, tekintsék azt a nagy lelki fájdalmat, melyet ez az emlék, valahányszor vele foglalkoztam, bennem fölidézett.
Orvos vagyok, s már az egyetemen a tudomány misztikusabb ágához, a lelki betegségek gyógyításához hajlottam. Érdekeltek a szerencsétlen szenvedők, s összes szabad időmet közöttük töltöttem el. Sokat jártam a tébolydákba, hidegvízgyógyintézetekbe, s lassan odáig vittem, hogy elértem azt a nézőpontot, amelyről az ilyen betegekre tekinteni kell. Úgy tettem velük, mint a jó színész, aki Peturt vagy Hamletot játszva, a kulisszák mögött belelovalja magát a helyzetbe, s aztán igaz felháborodással, való izgatottsággal és idegességgel lép ki a lámpák elé. Azon iparkodtam, hogy lehetőleg abba a helyzetbe jussak, mint a beteg, őrültsége kitörése idején. Ha olyannal volt dolgom, aki a szerencsétlen szerelem áldozata volt, szerencsétlen szerelmet szuggeráltam önlelkembe, s lassan a mély szomorúság, a kétségbeesés és lemondás képzetei vettek körül engemet is. De nálam azért megmaradt az orvosi objektivitás, amely a közvetlen bajt látva, a közvetlen orvosságot is megtalálta, s miután kitűnően ismerem a saját testi és lelki szervezetemet (kevés ember mondhatja ezt el magáról), minden sebre megtaláltam az írt. Így gyakran gyógyítottam ki oly lelki betegeket, akiknek állapota rejtély volt a többi orvos előtt.
Eljárásom az volt: összegyűjteni a beteg korábbi életének minden adatát, átérezni azokat, s csak aztán fogni hozzá a gyógyításhoz. Sok titokzatos kulcsot, elrejtett szálat találtam így meg, amelyek összegyűjtése után a betegem lelke már csak egyenlet volt előttem, amelynek összeadásához, korrigálásához és megfejtéséhez csupán idő kellett. Évek múlva így meglehetős gyakorlatra tettem szert, s néha a szimptómák is elégségesek voltak arra, hogy ítéletet mondhassak, az érdekesebb eseteket azonban mindig kezdettől fogva tanulmányoztam át. Kutatásaim közben rájöttem arra, hogy az őrültség voltaképp a léleknek végtelen elfinomodása, minek következtében az a legapróbb hatásokra reaagál. Velünk, normális emberekkel, napközben egy csomó olyan izgalmas dolog történik, amelyet meg sem érezünk, a finom lelket azonban megrezegteti. Egy kellemetlen levél, kellemetlen szó, nem sikerült munka, emberekben való szüntelen csalódás, sőt, egy hirtelen előrobogó kocsi, mely majd elgázolt, undorító utcai látványok, illetlenül étkező asztaltársak, röhögő színházlátogatók, talán még egy rosszul illő inggallér is megannyi apró idegesség kútforrása, amely a finom lélekre tűzcseppeket ont. Volt egy betegem, aki sose akarta levetni a ruháit, s úgy aludt kabátban, cipőben. Utánajártam a dolognak. Elgondolkoztam rajta, milyen nevetséges robot évek hosszú során minden reggel ugyanazt megcselekedni: felhúzni a csizmát, megkötni a nyakkendőt, és érezni, hogy életünk fogytáig erre vagyunk ítélve. Ha valakinek azt mondanák: Húsz éven át minden reggel ezt kell tenned, bizonyára legalábbis szerencsétlennek érezné magát. Pár nap múlva én is már ideges lettem, ha az öltözködés ideje következett, szinte dühösen kaptam magamra ruháimat, s remegtem, mikor a toilettet befejeztem.
Így követtem egy másik betegemet is, aki azt mondta, hogy minden nő, akit szeretünk, egyforma arcú, s ebe a rögeszméjébe belepusztult. Az ő kiindulási pontja is helyes volt. A szem tud átalakítani, hiszen ennek köszönhetjük a távolság és nagyság fogalmát, s tudnivaló, hogy a tárgyakat, melyeket a fizika törvényénél fogva a szem lencséjének megfordítva kellene mutatni, a hozzászokás alapján természetes állásukban látjuk. Hogyne lehetne hát ez arcoknál? Miért ne alakíthatná át a szem a vonásokat olyanná, amilyennek ő képzeli a szépet? A többi doktor gyógyíthatatlannak mondta ezt a beteget, csak én tudtam, hogy csak a gondolkozása ficamodott ki.
Az ilyen kísérletek természetesen az én szervezetemen is nyomot hagytak. Hetekig tartott, míg magamhoz tértem, s olykor huzamos ideig nem volt szabad orvosi dolgokkal foglalkoznom, de szenvedélyem mindenen győzedelmeskedett, s az a tudat, hogy a tudományt legalábbis egy lépéssel előbbre vittem, boldogsággal, büszkeséggel töltött el. Rövid időn belül meglehetős hírnévre vergődtem, s mert titkomat nem árultam el, sok meglepő dolgot produkáltam. Élénk prakszisom volt, s kollégáim nagy karriért jósoltak.
Egy őszi estén történt, hogy sürgősen beteghez híttak. Sokat dolgoztam napközben, s a csípős, őszi levegő annyira elálmosított, hogy dolgozószobám karosszékében aludtam. Mély, rendkívüli álom volt, amilyen (megfigyeltem) a természet időszaki változásainál lepi meg az embert. Mikor gazdasszonyom fölébresztett, úgy éreztem, mintha mámoros volnék, s ebben a pillanatban, azt hiszem, a halálos ítéletemet is aláírtam volna, oly kevés öntudatom volt. Pár perc múlva vettem csak észre, hogy egy öreg cseléd is ácsorog a szobámban. Vannak emberek, akik baljóslatként hatnak az emberre: ilyen volt ez az öreg szobaleány is, ijedt arcával, sólyomszemével.
- Nos, mi baj? - kérdeztem tőle, és keményen dörzsöltem ki szemeimből a mázsa nehézségű álmot.
az öreg nő egyszerre sírva fakadt.
Helyette gazdasszonyom, akinek a cseléd még künt elmondta a dolgot, szólt.
- A Városligetbe hívják az orvos urat, valami hirtelen kitörés. Egy fiatal hölgyről szólt.
A cseléd sírva erősítette.
- A kisasszony, a szegény, jó kisasszony! Tessék mindjárt jönni, orvos úr!
Fölvettem a kabátomat, és mentem. A ház előtt várt rám a kocsi, egy könnyű járású cséza,amilyent falun szoktak használni. A kocsisnak is kék csíkos vászonruhája és pörge kalapja volt. Mint a nyíl repültünk a Fasoron át.
Szememből még mindig nem szakadt ki az álmosság. Alig láttam, merre megyünk, csak a kaporszagból következtettem, hogy a zuglói veteményeskertek közt lehetünk. Csöndes-csípős őszi este volt: a kutyák vonítottak, egyébként végtelen némaságban aludt minden. A vám leeresztett sorompójánál egy percre, míg a finánc átbocsátott, megálltunk, aztán továbbrobogtunk, most már gondozatlan, homokos utakon, amelyekből hatalmas porfelhő csapott föl. Végre, félórai utazás után, célt értünk: a kocsi egy nyaraló udvarára fordult be. Körös-körül kopár vidék leste a rég várt esőt; ökörfarkkórót és bodzát zörgetett a szél. A vigasztalan szürkeség között szigetként emelkedett ki a dús kert, melynek illatán megérzett a kertészkedés ápolása; az orgonabokrok közepén pedig egyszerűen, szerényen emelkedett ki az oszlopos, tornácos nyaraló, mintegy kis vidéki kúria. Az ablakokban fény ragyogott, s az udvarra is kitettek útmutatónak egy fáklyát, mely rőt világot vetett a gipsz Daphnis és Chloéra.
Egy apró szobán keresztül, az ebédlőbe vezettek, ahol együtt volt az egész család: az apa, a felesége, meg a leány. Egyszerű, ódon szagú szoba volt, nehéz, tölgyfa bútorzattal, amelyeknek arányai a várbástyák szélességeire emlékeztettek. Az egyik sarokban vén bőrkarosszékben ült a ház ura: Radnai Gáspár, míg az asszony, kimerülve a virrasztásban, fáradtan bóbiskolt a kandallónál. Mellette a leány: a beteg, mint a vén cseléd előre megmagyarázta. Mikor beléptem az asszony felriadt, és ijedten nézett leányára, az öreg Radnai pedig fölállt, és némán szorított kezet velem. Máig se tudom megmondani, miért, valami nyugtalanság fogott el, mikor körülnéztem a szigorú rendben tartott szobán, amelynek minden képe, minden bútora, minden embere mintha rég elmúlt volna, s csak az emlékükkel találkoznék. Az öregúrhoz hasonló embert eddig nem láttam: komor arcán évszázadok büszke fájdalma ült, akár ha valamennyi ősének szenvedését ő örökölte volna. Modora, ruházkodása, kevélysége, nehézkessége a pozsonyi diétán járt urakra emlékeztetett. Későbbi tapasztalataim igazolták impressziómat; azok közül való volt, akiben nincsenek meg a jelenkor individualitásra törekvő hajlandóságai. Egy korhadó osztály büszkesége és fajgyűlölete, egy évszázados, de azért emlékekben tovább élő, és szorosan összetartó család közös kevélysége, patriotizmus és örökölt politikai csökönyösség adták jellemző vonásait. Mindez a komorság és méltóság patinájába foglalva. Az asszony erős ellentéte volt. Ijedős, félénk, és naivságát első pillanatra teljesen eláruló. A legtöbb ember belső tulajdonságait sokáig fedezi az ismeretlenség máza, s csak ha jobban ismerjük meg őket, akkor tűnnek elő apró vagy nagyobb karaktervonásaik. ennek az ősz nőnek egész karaktere az arcán ült, ezen a gyermekes, szabálytalan arcon, mely harminc év óta csak ráncokban, semmi egyében nem változott meg. Ilyen lehetett, mikor férjhez ment, ilyen maradt mint anya, és ilyen lesz halálos ágyán. Ugyanolyan félelem szaladt végig arcán most is, mint negyven év előtt, mikor az első bálján volt, és olyan naiv maradt a beszéde is, ősz haja kirívó ellentéte. Örökké ijedt szemeiben végtelen jóság, de együgyűség is tükröződött: egy vén gyermek volt, akiről az idő megfeledkezett. Mikor feléje közeledtem, rémülten kapaszkodott a lányába: önkéntelenül a majomszeretetre kellett gondolnom.
A lány arcát csak későbben láthattam meg, a karosszék támlája belépésemkor eltakarta őt. Radnai egypár szó után, melyet szemmel láthatólag küszködve csavart ki magából, a leányára mutatott. Kezet csókoltam az asszonynak, azután hirtelen, élesen a betegre tekintettem, mert az a hitem van, hogy az első impresszióból vonhatom le leginkább következtetéseimet.
Ágnes meg se mozdult. Szeme meredten nézett a kandalló tüzébe, ez a tekintet, mintha messziről jött volna, fáradt és bágyadt volt, de hajthatatlan, mint a halálos betegeké, akik ezzel a nézéssel rémítik meg ápolóikat. Krétafehér arca olykor nekipirosodott anélkül, hogy arca többi része, szeme vagy szája izgatottságot árult volna el. Csupán ez mutatta, mi forr belsejében, apró kezei nyugodtan pihentek a karosszék támláján, melle szabályosan lélegzett. Finom, sokélű arcocskája volt, bájos, és szenvedései dacára is üde. Szőke haja, mint egy glorióla folyta körül nemes tartású fejét, és mártírnak tüntette föl; összeszorított álla a betegek elhatározottságára vallott. Vajon mi az a dolog, amire ezek a szenvedők akaratlanul is, elhatározzák magukat? Nem hasonlított sem apjára, sem anyjára; azok a múlt, ő egy ismeretlen jövő típusa volt, amely azonban éppen úgy nem illett be a jelenbe, mint amazok. Hiába iparkodtam, hogy következtetéseimnek anyagot szerezzek, erre az arcra az elmúlt szenvedések nyomán kívül semmi se volt írva.
Félrehívtam Radnait, és megkérdeztem tőle, mi volt a betegség lefolyása. Az öregúr intett az asszonynak, hogy vezesse ki a gyermeket. Ágnes fölállt, mint a bábu, és elindult, de élet most sem mutatkozott benne. Csöndesen haladt ki a szobából anyjával, aki sírva biztatgatta.
- Gyere csak, Ágneském, gyere csak, Mama ad neked játékot, gyere csak. Vagy akarod az aranykeresztemet? Szólj, Ágneském, akarod? - így szólt félszegen, együgyűen.
A lány nem felelt. Radnai arca mintha eltorzult volna egy pillanatra. Aztán ökölbe szorította kezét, és elmondta, mi történt a gyermekével.
A lány tizenhét éves volt, de már egy komoly, életre szóló csalódáson ment keresztül. Fiatal szíve egész életerejével szeretett egy férfit, aki könnyűvérűn játszott vele, s könnyűvérűen, talán nem is sejtve a rettenetes rombolást, amit okozott, hagyta el. A leánynak katasztrófa volt ez a hűtelenség. Ijedten némult el, mint azok a félénk, szerencsétlen női szívek, melyek lassan, reszketve nyílnak meg (mintha a szerelem küzdelmeivel járó csapásokat előre éreznék), aztán, ha váratlan szerencsétlenség éri őket, egyszerre megkövesednek. Az ő élete mintha abban a pillanatban szűnt volna meg, mikor szíve fájdalmainak tudatára ébredett, azóta nem változott az arca, a beszéde, a tekintete, melyben, mint a meggyilkolt szemében a gyilkos alakja, benne maradt szomorú szerelmének utolsó, rémült képe. Csöndesen, magába megállva szenvedett, azzal a szomorúsággal, melynek némasága könnyeket, átkokat csal ki az emberből.
Akkor hurcolkodtak ki ide, a szentmihályi ugarokra, ahol egy kis nyaralójuk volt. Hajdan nemesi porta vala, s egyes szobái ma is azon mód állottak, mint száz év előtt. Végtelen csönd honolt a vidéken, még a madarak se vállalkoztak neki a homokbuckáknak, melyeknek forró homokja tengerként futotta körül a kertet. Ezt a kertet szerette Ágnes a legjobban, órákig vándorolt el az orgonabokrok között, evezgetett a pici tavon, melynek hullámai is szomorúan loccsantak a nagy csöndben, öntözgette a virágokat. Ez az utóbbi körülmény egybevágott régebbi tapasztalataimmal. Lelki betegek rendkívül vonzódnak a virághoz, ez értelmetlen, kérész életű teremtményekhez, melyekben mintegy bajtársaikra ösmernek. Az embertől, amelyet az ő beteg lelkük felsőbbrendű, náluknál tökéletesebb lényeknek tart, félnek, sőt irtóznak, míg a virágok, a maguk rejtett, titokzatos világával, egyszerűségükkel és kétségtelenül együgyűségükkel is, vonzzák az ő titokzatos gondolkozásukat. Így sok beteg teljesen akklimatizálódik a virágok országához, s ahogy mi az embertársaink barátságával, gyűlöletével, tetteivel foglalkozunk, ők a növények társadalmába élik bele magukat, nem egy beteg virágnak is képzeli magát. Hiszen lelki életük nem sokkal haladja túl a virágokét.
Ágnesen csak itt, mióta elköltöztek a városból, mutatkoztak a lelki betegség nyomai. Hosszú melankólia után szellemi életének minden működése redukálódott, részben egészen meg is szűnt. Apatikus volt a világ iránt annyira, hogy attól kellett tartani, hogy még egyes érzések is teljesen kivesztek belőle. Szerelméről keveset beszélt, a férfi nevét pedig éppenséggel nem említette. Szórakozása a virágokon kívül egy régi szoba bútorai voltak, amelyekkel, mint a bábukkal, eljátszogatott.
Erről a szobáról részletesen kell megemlékeznem, mert Ágnes beteg lelkének egyik rugója ez volt. A szoba a múlt század végéről maradt, mikor a kúria akkori regényes hajlamú lakója azt kívánta, hogy a helyiség érintetlenül maradjon az utókor számára. Fiatal korában elhunyt, könyveiből és hátrahagyott irataiból ítélve: művelt lelkű férfiú volt, akinek nyugtalanul forrongó lelke nem tudott az akkori idők bivalylassúságával megbarátkozni. Hosszabb ideig Párisban járt, s hazatérve a forró levegőből, amelyben, mint a vihar a még kék égboltban, már benne remegtek a következendő idők nagy átalakulásai, az itthonik hínárban ragadt, konzervatív gondolkozással sehogy se tudott megbékülni. Meg is próbálkozott néhány átalakító eszmével a társadalmi téren, de mihamar kedvét vesztve vonult el a csatatérről, és megcsalódva, kissé el is keseredve temetkezett bele a magányosságba. Mindezt az öreg Radnai mondta el nekem, de az ős karaktervonásait tükröztette vissza a szoba is, amelyben életét eltengette.
A tizennyolcadik század végének eleganciája összeakadt itt a hazai bivalyvadászfegyverekkel, Jean Jacques Rousseau Tinódi Lantos Sebestyénnel. A tudományok, a fizika, az elektromosság első kísérleteinek nyomai egybeolvadtak a durva mezőgazdaság számadásaival, a szabadkőmíves eszmékre valló napló fölött az ősi címer gőgös képe függött. Meg kellett látni, a kettő hogy küzd egymás ellen, s hogy győzedelmeskedik végül a konzervatív kurta nemes. De hiszen ez csak mellékes. A szoba bútorairól akarok itt beszélni, e finom, kitűnő ízlésű portékákról, melyek annyira megőrizték az elhunyt emlékét.
A múlt század nőies stílusú mahagónija és palisandere volt az uralkodó fa, amely csak itt-ott hagyott helyet a konzervatív diófának. A tágas terem túl volt tömve különböző alakú berendezési tárgyakkal, melyek azonban mégis rendben, a vonalak pontosan összeválogatott harmóniájában állottak. Hozefus Merlin aranyzongorájától a planetáriumig mindent megtalálhattál, aminek egy művelt férfiú hasznát veheti. Palissy sárga fayence-ja, Wedgwood óangol porcelánja, sőt, velencei üvegkorongok képviselték a csecsebecséket, a hiacintkő és spinell, ez elöregedett, elfeledett kövek az ékszerekért feleltek, a valencienne és a brabanti csipke női bájossággal borultak rá a hatalmas fauteuilökre. Egy Watteau-kép is függött a falon, a többi pedig az ő modorában volt föstve. Az elhunyt maga is festészettel foglalkozott, az egyik állvány vásznára egy incroyable kalapos, porosz copfos udvari tanácsos vázlata volt odavetve. A szoba örökké félhomályban úszott, s a falak célzatosan kék, republikánus színe még jobban tompította a fényt. Ha egy szekrény polcát kinyitották, eau de Levande és millefleurs szaga áramlott ki. A múlt oly közvetlenül és pregnánsul állt az ember előtt, hogy a szoba, mintegy a világból kihasított, idegen területnek látszott, amelyben régi hangulatok, régi dolgok, régi gondolatok ütötték meg a nézőt. Senki se csodálkozhatott volna, ha az ajtó 4egyszerre kinyílik, és nesztelen lépésekkel, parisienjével hóna alatt, egyszerre a ház volt ura lépne be. Az ablakban ott állt, fölcsapva, a könyv, mellette a fizikai műszerek: a horológium és a kompasz, ők várták a gazdát. Mind e dolgokat, persze, csak később ösmertem meg, mert Radnai csak röviden érintette a szobát.
Ebben a szobában töltötte el Ágnes élete legnagyobb részét, s ennek a szobának hangulata meg is maradt vak lelkén. Az öregúr elmondta, hogyan.
Mint a legtöbb elmebajos, aki elvesztett valamit vagy valakit, balesetét ő is misztikus úton akarta lelkének megmagyarázni. A beteg nem azt hiszi, hogy a pénzét a tőzsde, vagy szerettét a tenger nyelte el: a pénz megett az ördögöt, a tengerben a vízi királynőt keresi, mint a gyermek, amelynek minden félelmét rémek okozzák. Ágnes a múltra gyanakodott, s szenvedő lelke nem azt hitte, hogy az imádottja cserbenhagyta, hanem azt, hogy elment a jelenből, és visszament a múltba, a feledés országába, ahonnét nincs visszatérés... Az őrölteknél nem ritkák a költői szépségű rögeszmék, s ilyenben szenvedett a szegény lány is, akinek agyára az elmúlt idők színhelye, őse szobája kétségtelenül erősen hatott. Az apának a múlthoz való szívós ragaszkodása átszármazott a lány lelkébe, és megtorzult alakban foglalta le gondolatait. Az öregúr csak annyit tudott, hogy Ágnes, ha megszólalt, folyton csak ősét: Kundot emlegette, s beszédeit elporlott alakokhoz intézte. A lány körül egész csoportozat képződött, amelyek mindegyikét nyomorék fantáziája alkotta meg, s nevezte el. Voltak urak, hölgyek, de voltak macskák, medvék és rókák is, akik úri ruhában jártak, és beszélgettek. Mint egy megelevenedett, fantasztikus mesekönyv, olyan volt a lány lelke: a fák is cselekedtek, az erdők elnevetgéltek a madarakkal, a felhők házakban laktak, és emberi arcuk volt. Radnai ezt szerencsétlen hóbortnak nevezte, s bevallom, eleinte magam is gyanakodtam, vajon a lány lelkében megvan-e az a szabályos gerinc, mely, azt állítom, minden beteg lelki világában megvan, s amelynek éppen csak a formái eltorzultak. Csak jóval később láttam, hogy ennek a lavinának, mely ezt a kislányt elsöpörte, ennek a lavinának is megvan a szabályos kiindulási pontja.
Még egypár szót kellett kérdeznem, milyen volt a roham? Az öreg ezt már nehezen mondta el, s kétszer is megnézett, vajon csakugyan érdemes vagyok-e rá, hogy a családi dolgait, melyeket büszke lelke bizonnyal lakatok alatt őrizett, nekem elárulja? Végre mégis megmondta. Olyan volt, mint a többi eset. Este a lány a szobában üldögélt, öreg cselédjével, avval a baljóslatú nővel, akit értem küldtek. Szokás szerint elbabrált a bútorokkal, hangszerekkel, aztán egyszerre megállt, és felsikoltott.
- Megvagy, megvagy! - kiabálta velőtrázóan.
Mindnyájan berohantak, s ott látták sápadtan, remegve, mint a nyulat, ha a kígyó hipnotizálja tekintetével. Arcán öröm, félelem s amellett kétségbeesés látszott, hogy a képet, melyet csak ő látott, ismét elveszti. Látszott rajta, hogy minden beteg idege zakatol, és alig tud a lábán állani. Keze jéghideg volt, ábrázata halaványsárga. Se nem hallott, se nem szólott többet, csak fascináltan tekintett a falra, amelyen nyilván a rém jelent meg előtte. Néha, mint a hideglázas gyermek, rémülten kacagott föl. Megpróbálták, hogy elvigyék, nem lehetett: mintha vaspántokkal illesztették volna a földhöz, eléje állottak, hogy eltakarják tekintete elől a képet: nézése mintha átfúrta volna azt, aki megakadályozta, s azon keresztül is látná a borzalmat. Végre, egyórai dermedtség után, megcsuklott a térde, és összerogyott.
A többit most már magam láthattam. Miután összeesett, értem küldöttek, de mielőtt megérkeztem volna, Ágnes már magához tért, és ismét a régi, engedelmes beteg lett, sőt, mintha arca valamivel megenyhült volna.
- Legyen szíves most már a beteget visszahívni - kértem az öregurat.
Az anya, még mindig gyanakodással tekintve rám, vezette vissza Ágnest a kandallóhoz.
Szembeálltam vele, és merően néztem rá, miután előbb a szülőknek intettem, hogy vonuljanak a másik szögletbe.
Nézésem semmi hatással se volt reá. Szemeink ugyan keresztezték egymást, de Ágnes szeme mintha nem is engem nézett volna.
- Ágnes - szóltam, és megfogtam jéghideg kezét.
Semmi válasz.
Egy idő múlva ismét, a legnagyobb gyöngédséggel szóltam rá.
- Ágnes, nézzen rám!
Az anya hangosan fakadt sírva, az apa vadul nézett széjjel. A lány azonban meg se mozdult: akár halottal beszéltem volna.
Abbahagytam a további kísérletet. A betegnek előbb bizalmának kell lenni orvosához, csak akkor van meg köztük a lelki kapcsolat, mely a gyógyításhoz szükséges. Csillapító szert írtam, s meghagytam, ha újabb rohama támadna, küldjenek értem. Távozás előtt végigsimítottam homlokát, s ekkor mintha először észrevett volna: egy pillanatra hálásan, mint a kutya, nézett rám, de azután visszasüllyedt apátiájába.
Elbúcsúztam a szülőktől, és a kocsihoz mentem. Mikor fel akartam szállani, jutott eszembe, hogy ott felejtettem a kis kézi gyógyszertáramat. Visszamentem a szobába.
Az öreg Radnai sírva, jajgatva térdelt a földön, lánya előtt, aki hidegen tekintett el fölötte.
Megdöbbentem. Ez az ember velem szemben semmit se árult el érzéseiből, gőgje és dacossága nem engedték, s most megtörtebb, gyávább volt, mint a felesége. Önkéntelen részvéttel mentem feléje.
Talpra ugrott.
- Orvos úr! - szólott, és hangja sértően csengett.
- Bocsánat - feleltem szárazon -, a gyógyszereimet hagytam itt.
- Tessék! - recsegte, odanyújtva a dobozt.
Azzal gőgösen fordult el.
Hajnal volt már, mire hazaértem, útközben utolért az eső is. Szobámban még pislogott a lámpa, amelyet égve felejtettünk. Jól emlékszem, soká nem tudtam elaludni, s mikor végre, reggel, pilláim lezáródtak, ideges, nehéz álom hurcolt meg. Elcsigázva, fáradtan megkábulva keltem föl délfelé.
II.
Ezentúl mindennapos látogató lettem a nyaralóban. Egy kis ponnym volt, melyen kilovagoltam, s idővel az apró paripa már úgy ösmerte az utat, hogy magától fordult be a kapun, s hazajövet, a legnagyobb sötétségben is, elkerült minden árkot, lovasbuktató sövényt. Radnait megkértem, hogy bízza teljesen rám a gyermeket, s ne csodálkozzék, akármi is történik. Eleintén ugyan magam se tudtam, milyen eszközökkel fogok reá hatni tudni, de éreztem, hogy nem közönséges esettel állok szemben, s minden tudásomra, sőt, leleményességemre lesz szükségem, hogy sikerrel dolgozhassak. Gyakran az orvosnak egy ügyes manővere ki tudja gyógyítani az elmebeteget, s az ilyen eszköz megválasztásában az ember nem lehet kényeskedő.
Mindenekelőtt arra volt szükségem, hogy Ágnes bizalmát megnyerjem. Ez volt a legnehezebb. A lány ugyan nem irtózott tőlem, mint a legtöbb szenvedő, de nem is barátkozott meg velem. Mintha nem léteztem volna, úgy bánt velem, s ha néha-néha rám vetette szemét, tekintete olyan volt, mintha akkor látott volna először., Kezdetben nem is tettem egyebet, mint azon voltam, hogy hozzászoktassam szemét alakomhoz. Délutánonkint úgy jöttem el, mintha a szüleit látogatnám meg, elbeszélgettem velük, azután búcsúztam, és mentem anélkül, hogy Ágneshez szóltam volna. Úgy bántam vele, mintha nem törődnék vele, s betegsége nem tartoznék reám.
Helyesen cselekedtem. Egy nap, amint az átellenes tükörből figyeltem, észrevettem, hogy gyanakodva néz reám. Egy pillanatig tartott csak, azután visszasüllyedt apátiájába; ez a tekintet azonban elég volt. Tisztába jöttem tehát azzal, hogy a ravasz betegek közé tartozik, akik (akaratlanul vagy ösztönszerűen-e, ki tudná megmondani?) közönyösségükkel áthidalhatatlan űrt vonnak maguk körül, s eleve elvágnak minden szálat, amely lelkük magyarázatához vezetne. Ezek a legnehezebb esetek; némely betegnek ravaszsága, hazugságai szinte páratlan fantáziára és leleményességre vallanak. Következetes tervekkel védik magukat, s résen vannak, nehogy az orvos lelkükhöz férkőzhessék. Abban a harcban, melyet a gyógyítás ellen folytatnak, az a tanulság rejlik, hogy állapotukat helyesnek, sőt, egyedül jónak tartják, s noha ösmerik a világ természetes rendjét is, szívesebben megmaradnak maguk alkotta világjukban és kreatúráik között. Ez arra a gondolatra vezet, hogy fájdalmas-e nekik egyáltalán betegségük? Nem-e jobb menedékük az ő fészkük, mint a világ polgári rendje, s nem illenek inkább lelkükhöz az ő szabálytalanságaik, mint a világ kegyetlen béklyója: a logika? De ez nem tartozik ide.
Miután Ágnes látta, hogy nem foglalkozom vele, lassan megjött bizalma. Eleintén valószínűleg sejtette, hogy orvos vagyok, de mikor látta, hogy nem foglalkozom vele, azt kellett hinnie, hogy csakugyan az apja látogatására járogatok ki. Szüleivel való beszélgetéseinkben mindig úgy híttak: gyáros úr, és a lány előtt célzatosan gépekről, transzmissziókról, üzemtervekről csevegtünk.
két hét múlt el így, obszervációk között, s akkor végre megkíséreltem az első lépést. Csúnya ősz volt, s a kert már egészen elpusztult, a virágok elfagytak. Egy nap rózsabokrétát vásároltam a városban, s kihoztam Ágnesnek. Ez a váratlan dolog szemmel láthatóan hatott reá. A virágokat nagyon szerette, s a figyelmességet a legcsökönyösebb beteg is meghálálja. Szeme ekkor csillant meg először úgy, ahogy rendes embernél szokott, megszorította kezemet, s így szólt tagoltan:
- Köszönöm szívességét. Milyen kedves rózsák!
Azután fölkelt, vizet öntött a pohárba, beletette a rózsákat, és a kandallón helyezte el a bokrétát.
De ezzel a munkával aztán ki is merült. Amint a virágok sorsáról gondoskodott, hirtelen elsápadt, támolyogva ment vissza a karosszékhez, és belerogyott, homlokán nehéz verejték gyöngyözött. Az a rövid logikus tevékenység egészen kifárasztotta agyát, összehúzott szemén látszott, mily kínnal cselekedett úgy, ahogy a józan ész parancsolta. Mily gyötrelmébe, fájdalmába kerülhetett, hogy fegyelmezze agyvelejét, és helyesen fűzze össze a képzeteket! Mi volt ehhez a perchez képest egy egészséges agy esztendős szellemi munkája?!
Végtelen szánalom szállt szívembe, mikor ennek a bájos, szomorúságával megható, szegény gyermeknek a kínlódását láttam, de azért az első reménysugár is akkor szállt szívembe. Ágnes fájdalmasan nézett reám, aki neki ezt a szenvedést okoztam, s arra kényszerítettem, hogy korlátok közé szorítsa szabálytalan gondolkozását. Mit érezne az egészséges ember, ha elmebetegek maguk közé hurcolnák, lelkét borzalmas saltomortaléikre kényszerítenék, és romba döntenék összes tapasztalatait, következtetéseit, helyesnek vélt képzeteit? Az állat szenvedhet így, mikor arra tanítják meg, hogy cselekedjék emberi következetesség szerint, amely múltjával, öröklött tulajdonságaival, felfogásával, képességeivel és egész szervezetével homlokegyenest ellenkezik. Hogy neheztelhettem volna rá, mikor hirtelen fölkelt, a virágokhoz kapott, és kilökte őket az udvarra?
Az eset után néhány napig ismét hidegen, gyanakodva nézegetett reám, s azért nem foglalkoztam vele. Megint a gyáros úr lettem, s elbeszélgettem az öreg Radnaival, akit, mellesleg megjegyezve, egyre jobban tiszteltem és becsültem. A mindennapos érintkezés megtanított rá, hogy az öregúr ritka műveltségű, finom gondolkozású úriember, akinek joga volt lelkére zárakat tenni, mert kincsek voltak benne. Ama puritán lelkű - s azért nem kárhoztatható - lelki fukarok közül való volt, akiknek konzervatív gőgje lenézi a világot, helyette külön mindenséget alkot önlelkében, s ebben csinálja meg pályafutását, sikereit, bukását, s meg van elégedve közönség helyett a saját énje elösmerésével vagy megvetésével. Nagy lelki erő és tudás van e troglodytákban, akik ha egyszer valaki előtt megnyilatkoznak, szinte kápráztatnak kincseikkel. Az öreg Radnai is ilyen volt; gondolkozása elhagyott szigetén élve, a világ minden nagy eseményéről tudomása volt, azokat feldolgozta, következtetéseit belőlük levonta, számadásait elkészítette, mindezt csak a maga számára. Zenében, művészetben, történelemben, csaknem minden tudományban erős alapon álló autodidakta volt, akinek bizonnyal gyönyörűsége is tellett ebben a tudásban. Sokat beszélgettünk el vele társadalmi problémákról, világgondolatokról, vezéreszmékről, sőt, utóbb, ami bizonnyal legnehezebben esett neki, el is disputált velem. Mind e felvilágosodottsága dacára azonban, a legprimitívebb felfogások ültek lelkén: mód nélkül tartott a múltra, a származásra és az öröklött jogokra, a népképviselet előtt nem hajlott meg, a modernet gyűlölte. Ez vele született lelki tulajdonsága volt, amelyet, csodálatos, a klasszikus műveltség se tudott kiirtani. E dolgokban intranzigens és türelmetlen volt. Ha majd egyszer meghiggadok, s nyugodtan tudok visszaemlékezni a múltra, megírom az ő történetét is, megösmertetem ezt az őszinte lelket, mely, mint a vegyi elem a lombikban, úgy bomlott a megfigyelő szeme előtt alkotó részeire.
Türelmességgel és nyugodtan folytattam tovább megfigyeléseimet. Ágnes lassanként megszokott, s idővel úgy tekintett, mint a család jóakaró tagját, akit annyival is inkább megbecsült, mert arcomon nem látta azt a folytonos aggodalmat, melyet a ház lakói nem tudtak elpalástolni. Én nem bámultam meg, mint a többi idegen, akiket megilletődés és csodálkozás fog el, mikor "bolondot" látnak, iparkodtam a nézésemmel vele megértetni, hogy rendes embernek tartom, s ez, azt hiszem, sikerült is. Mind e dolgokból bizalmat merített, sőt, amennyire rokonszenvről ily esetben egyáltalán szó lehet, Ágnes irányomban mutatta leginkább, hogy ez az érzés nem veszett ki belőle. Most már csak azon kellett lennem, hogy ezt egyre fokozzam. Ezt a hiúság révén értem el leginkább. Valamennyi emberi tulajdonság közül talán ez marad meg legtovább a lélekben. Hízelegtem a hiúságának: gyönyörködő arccal simogattam szőke haját, csodálkozva néztem apró kezeit, s ha későbben akármilyen értelmetlenséget mondott a világba, az elragadtatás hangján kiáltottam föl. Ez jólesett neki, s így kezdett beszélni. Nem mondhatott olyan lehetetlenséget, ami megdöbentett volna, s ha a szívem sajgott is, hogy ennek a szegény léleknek kell ily rettenetes sötétségben bolyongania, az arcom mindig mosolygott, sőt, magam is hasonló értelmetlenséggel iparkodtam felelni. Eleinte csodálkozott válaszaimon, azután belenyugodott, s kedvvel fecsegett el velem egész délutánokat anélkül, hogy beszédünknek két szava összefüggésben lett volna.
Mikor aztán elbúcsúztam, s apró paripám elügetett a jegenyefasor között, a szívemben keserűség támadt. Hogy ez a két kristálytiszta szem egy megbomlott lélek tükre, hogy ez a bájos, finom arc oly rettenetes pusztulás mártírja. Ritkán láttam egyszerűbb, kedvesebb, szebb vonásokat, s maga a lány egyénisége, betegsége dacára is, lebilincselte az embert, megragadta a szívet. Mentül tovább foglalkoztam vele, annál inkább éreztem, hogy a szánalmon kívül őszinte rokonszenv fűz az én kis szenvedőmhöz. A szimpátia minden beteggel szemben meg kell hogy az orvosban legyen, ahogy az író is csak azt az alakját tudja megérteni, akivel rokon az érzése, akivel együtt örvend és sír, és Ágnes napról napra öregbítette ezt az indulatomat. Egyre fokozódó vágy támadt szívemben, hogy meggyógyítsam, hogy visszaadjam a világnak, s megtegyem azzá az öntudatos, győzedelmes szépséggé, amelyhez, a lelkén kívül, minden vonása megvolt. Nem csupán ambícióm sarkallt erre, valami más is, valami siettető, nyugtalanító, idegen érzés, amely olykor könnyet csalt ki a szememből, mikor hazafelé ügettem. Elborzadtam a gondolatra, ha nem tudnám megmenteni, és dühösen tanulmányoztam át minden orvosi munkált, amelyből a gyógyító eszközöket megismerhettem volna. A szokott szabályokon kívül bizony semmit se találtam. Idővel úgyszólván kizárólag ez az eset foglalta le minden időmet. Nemigen jártam emberek közé, mert a délelőtt néhány óráját régebbi betegeim foglalták le, délután pedig kimentem a nyaralóba, nem szórakoztam, régi ismerőseimet elkerültem, s amint ez idő anélkül múlt el, hogy javulást konstatálhattam volna, annál inkább növekedett szenvedélyem, mely ehhez az esethez fűzött. Mint a kártyás, olyan voltam, nem tudtam, mi történik körülöttem, mit beszélnek az emberek, csak, mint a hazárdőr, egyre nagyobb tételekkel iparkodik elveszett vagyonát visszaszerezni, én is minden eszközömet a serpenyőbe vetettem, hogy helyre billentsem betegem lelkét.
Kollégáim ezt tudták már rólam. Azelőtt is megtörtént, hogy egy-egy esetnél szinte kétségbe esve vetettem magamat betegem után, s mint az életmentő, úgy küszködtem vele a habokban. Lehetséges, hogy ilyenkor a mentő is odavész. Egy öreg kollégám, aki atyai jó barátom volt, és úgy őrzött, mint a gyermekét, egyszer meg is mondta, hogy túlságosan belemelegedem tudományomba. A tükörbe néztem, csakugyan kissé sápadt és fáradt arcú voltam. Meg kellett neki ígérnem, hogy vigyázok magamra, de szavamat csak két napig álltam.
Mert két nap múlva egy újabb lépés történt az Ágnes eseténél.
Ezen a délután a lány szokatlanul jókedvű volt. Kijött elém a fasorba; le kellett szállanom a lóról, s elbarangoltunk a kopott réteken, melyek fölött lengett az ökörnyál. Eleven, csicsergő volt, mint a pacsirta a nászhónap előtt. Utánaszaladt a zörgő harasztnak, felriasztotta a búsuló varjakat, megrázta a fákat, melyekről arany esőként peregtek alá a levelek. Mindez jó jel lett volna, mégis elszomorított: ez a hozzá nem illő, ártatlan vígság, mely a megkínzottak kacagására emlékeztetett, elkeserítette az embert. Mikor látta, hogy nem örülök vele, kissé elcsendesedett, azután abba is hagyta pajzánságát. Szótlanul mentünk egymás mellett.
Végre megszólalt:
- Megbántotta valaki? - kérdezte halkan.
Ez volt az első eset, hogy emberi hangon, természetesen kérdezősködött valami után. Nem árultam el meglepetésemet. Egyszerűen válaszoltam:
- Csak kissé fáradt vagyok, sokat dolgoztam. Majd elmúlik, Ágnes.
Hallgatott. Szemébe néztem; nyugodt és értelmes volt. Nyilván világos perce következett. Egy kis idő múlva, mintha ezalatt gondolatait rendezte volna, tovább folytatta:
- Ön, nemde, gyáros? - kérdezte. - Vasgyáros?
- Igen. Nagyon érdekes az ilyen foglalkozás. Egyszer majd megnézzük a kohókat.
Idegesen vibráló szempilláin meglátszott, hogy a kohó szó értelme után kutat. Megsimogatta homlokát, majd behunyta szemét, ujjaival nyugtalanul tépte kendőjét, de nem tudta a képzetet megtalálni. Féltem, hogy az intervallum hajótörést szenved ezen a szón, mert ilyesmi keseríti el, és ingerli dühre a beteget önmaga ellen, s azért el akartam vonni figyelmét.
- Most ősszel valamivel több dolgunk szokott lenni a rendesnél. Háromezer munkásom van, nem csekély dolog!
A háromezer szót azért kevertem beszédembe, hogy meglássam, vajon van-e fogalma a mennyiségekről? Ágnes nem törődött vele, hanem egyszerre e szavakkal fordult hozzám:
- De ön mindig szomorú. Nem beteg talán?
Részvét csengett ki tagolt mondataiból. Oly ritka értelmes perce volt: megpróbáltam, amire régen készültem, azt, hogy beléjussak az ő világába. Karjába fűztem kezemet, s halkan, mintha titkot árulnék el neki, így szóltam:
- Önnek tudnia kell, hogy sokat szenvedtem a télen. Testileg és lelkileg beteg voltam, az orvosom azt mondta, hogy az eszem meg is hibbant. Őrültnek tart! Nemde, nevetséges? Én, őrült?!
Gyanakodva nézett reám, én azonban tovább folytattam:
- Mindezt egy nőnek köszönhetem, akit lelkem egész erejével szerettem. Régi történet volt, s már az esküvőnket is kitűztük. Azt hiszem, nagyon szerettük egymást, ő talán még jobban, mint én. Ekkor érthetetlen dolog történt. A lány eltűnt előlem.
Kémlelő tekintetet vetettem Ágnesre.
Figyelmesen hallgatott.
- Magam se tudom, hová lett? Elég az hozzá, mikor másnap a szüleihez mentem, a lakásban sehol se találtam Lisbethet. Megkérdeztem anyját, hogy hol van. Bevezetett a szobába, és az ablakra mutatott: - Ott ül. - Odanéztem. Semmit se láttam. Ön látja, asszonyom? - kérdeztem. - Természetesen - felelt az -, hiszen hímez. - Odanéztem, ahová mutatott, de bizony senki se ült ott. Odamentem, a szék üres volt, pedig az anyja folyton erősítgette, hogy Lisbeth ott van. - Nem hallja, hogy beszél? - szólt hozzám. - Nem érzi, hogy kezet fog önnel? - Asszonyom - mondám hidegen: - Ön megőrült! - Erre megfogtak és elhurcoltak. Csak hónapok múlva engedtek ismét el. De most se tudom, hová lett a lány?! Ezért vagyok a kelleténél szomorúbb.
Ágnes megszorította a kezemet.
- Szegény!
Csak ennyit mondott, s szeméből egy könnycsepp gördült ki. Megható, a szívhez szóló volt ez az egy szó, közömbössé sújtott lelkének évek óta első igaz értelme. Önkéntelen, vad fájdalom fogott el, mikor e könnyben úszó, szerencsétlen kis arcot láttam, s megindulva csókoltam kezeit a lánynak. Mily igazságtalan, mily kegyetlen volt vele szemben a sors! Ágnes meglepődve nézett rám, aztán végigsimította homlokomon hideg kezét.
- Hallja - szólt halkan - hallja? A felhők hogyan csicseregnek, és nézze, nézze Ahasverust! Alászolgája, öreg bolygó zsidó! Mennyi csillag van a fején. Gyerünk, gyerünk, gyerünk - pörögte, s aztán percekig folyton ezt a szót ismételte.
- Ágnes! - kiáltottam dühvel, mintha erővel akartam volna visszatartani távozó értelmét. - Ágnes! Rám hallgasson!
Hiába volt. Szeme ismét a régi, üres tekintetet sugározta, az ajka ostobaságokat fecsegett, majd elhallgatott. Előbbi értelmes percének reakciója bekövetkezett: Dideregve, megtörten, lesújtva támaszkodott karomra, sápadt volt, mint a fal. Visszavezettem a házba, szívemben azonban tombolt az elkeseredés és a végtelen szánalom. Éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem, és elszomorodva, csaknem úgy összezúzva, mint Ágnes, tértem haza.
III.
E nap után azonban megnyertem Ágnes bizalmát. Őszintén mutatta irányomban szenvedéseit, bánatát, de örömét, sőt, melyeket gyanakodva titkolt el hozzátartozói előtt, világos perceit is. Mikor megjöttem, arcán öröm látszott, s ha búcsúztam, elszomorodott. Mellettem szeretett legjobban lenni, s én tudtam legjobban hatni reá. Magam is nagyon megszerettem a kis beteget, s néha azt éreztem, hogy jóval gyorsabban teszem meg hozzája az utat, mint annak előtte. Szüleivel szemben mindvégig tartózkodó volt, velem minden együgyű kis titkát közölte. A betegek apró fogyatkozásai: a falánkság, a hirtelen harag, a kegyetlenkedés nem voltak meg benne, s bomlott gondolkozása dacára is nő volt, akiből nemének megkülönböztető lelki vonásai nem vesztek ki. Lassan kapcsolat támadt közöttünk, melyet őszinte barátságnak lehetett volna nevezni.
Miután azt hitte, hogy bajtársa vagyok, lassan elárulta titkát. Még mindig szeretett, de miután az idő és a múlt fogalmát nem ismerte, lelke egy századdal kalandozott hátrább. Én legalább így magyarázta meg magamnak, hogy ősébe, Kundba volt szerelmes. Mert egy nap, mint előre láthattam, ez derült ki. Ez az érdekes életű, misztikus végű lovag írásaival, arcképével, egész hagyatékával titokzatos erővel hatott rá, s magához bilincselte a szerencsétlen leány veszett lelkélt. Fantazmagória volt ő is, mint a többi beteg látományai, de a hóbortnak itt gyökere és magyarázata volt. A szerelem Ágnesnél már csak fogalom volt, azt a férfit, aki előidézte, rég elfeledte. Ezt a fogalmat kereste, üldözte és találta meg ama emlékezetes estén, mikor a roham kitört. Lehet, hogy e magyarázat illuzórikus volt, a lelki betegek megfoghatatlan saltusainak egyikével állottam szemben, bizonyos az, hogy némi jogom volt benne hinni.
Tervem most már készen volt. Követnem kellett Ágnest az ő országába, s akármilyen áron is, kihurcoltam belőle. Magam kezdtem Kundról beszélgetni, s miután gondosan áttanu7lmányoztam életét, járatos lettem az elhunyt világában. Csodálatos dolognak jutottam nyomára e beszélgetéseink közben. Ágnesnek, ha erről a rögeszméjéről volt szó, megvolt a logikája, a következtető képessége. Vagyis: a kiindulási pont volt csak helytelen, de ami belőle folyt, nem ellenkezett a józan szabályokkal; az, noha természetesen egészen hamis és lehetetlen dolog volt, de összefüggésben állott az előzményekkel. Sőt, néha, világos perceiben, Ágnes meglepő dolgokat mondott.
Megpróbálom, sikerül-e közülök egyet-mást emlékezetembe visszaidézni.
Mint mondottam, Ágnes őszinte volt velem szemben, s azért nem is tagadta, mikor egy nap rábizonyítottam szerelmét.
- Úgy van - szólt nyugodtan -, és miért ne lehetne úgy?
Határozottan a szemébe néztem. Azután világosan, élesen argumentálva, így szólottam:
- A szerelemnek, nemde, az a célja, vágya és rendeltetése, hogy rokon érzésre akadjon. Vagyis, aki szeret, viszontszerettetni akar, s ha nem volna meg rá a reménye, hogy eléri, bizonnyal kezdettől fogva magába fojtaná. Igaz-e?
- Igaz - felelt Ágnes, és szemén látszott, hogy érti, amit mondok.
- Jó. Tehát lehet önnek reménye, hogy viszontszeressék? Tudja, mi az a múlt? Tudja, mi áll köztük?
- Tudom.
- Gondolja, hogy valaha is látni fogja?
- Nem.
- Nos tehát?
A leány egy ideig hallgatott, és csöndesen rendezgette gondolatait. Végre így szólt:
- Kettőnk között csupán az idő áll, az a száz esztendő, amely közben elpergett. Erről nem tehetünk, s ezen nincs is mód változtatni. De én érzem, hogy ő szeretett engemet. Ne higgye, hogy őrült vagyok. Itt vannak a régi írásai, a naplói, levelei, mind kimondhatatlan szenvedésekről tanúskodnak. Ő nem szeretett élő nőt soha, ezt meg is írta akármelyik lapon. Mégis sóvárgott valaki után, akit, mint írja, hasztalanul keresett mindenütt, szeretett valakit, akire nem tudott ráakadni, boldogtalan volt, és nem tudta, miért, szenvedett, és nem tudta, kiért? Hányan járnak így ma is a földön, akik kutatják a szerelmet minden bokorban. Keresztülutazzák érte a földet, s végül elepednek boldogtalanul? A szerelmet nem találhatjuk meg akármelyik emberben, nem kényszeríthetjük magunkra, az ember csak egy embert szerethet igazán az életben, s vajon nincs-e az az ember elrejtőzve; lehet, hogy a föld másik oldalán, lehet, hogy a múlt bástyái között. És nem szerelem-e az az indulat is, melyet az ember anélkül is érez, hogy éppen párra akadt volna, nem sejthetjük, nem szenved vagy örvend éppen úgy a szív, nem pusztulhat bele éppen úgy? Nem lehet-e, hogy utánam sóvárgott ő, és úgy halt meg, mert nem láthatott meg soha? Nem szerethetett éppúgy, mintha most élne? De igen, érzem, hogy igen. És viszont én nem szerethetem éppen úgy, mint ő? Nem törleszthetem vissza ezt a szerelmet, nem viszonozhatom-e? Feleljen!
Nem tudtam válaszolni. Ebben a lehetetlen és ijesztő dologban megvolt a logika csontváza. A lélek megdöbbentő aberrációja volt, aminő csak e szerencsétlenekben lehet meg, akik a föld fölött, a test nélkül való dimenziókban járnak. A test józansága teljesen kiveszett belőle. Ez az érzékek extremitása, túlfinomsága volt, amelyről naplóm elején szóltam. A polgári szabályok, a rendes élet bilincsei lemaradtak róla: a lélek különválva a szervezettől cselekedett.
Mindezt higgadtan állapítottam meg magamban, de azért mégis figyelemmel követtem Ágnest. Izgalmas és érdekfeszítő volt, amit mondott, rejtelmes, megdöbbentő, de éppen ezzel vonzó az ő világa. A hangulat, mely állapotának megértéséhez szükséges volt, már megfogamzott bennem. A folytonos együttlét, a múltnak örök bolygatása, mely végül közvetlen szemünk elé állította az eltűnt időket, a kapcsolat, mely lelkeink között fűződött, megértette velem a homályosabb érzéseket is, ahogy két jó barátnak vagy hitvesnek összesimul a gondolkozása, közös körökben forognak az eszméi, az én lelkem is alkalmazkodott az Ágnes esze járásához, következtetéseihez, végeredményeihez. .Sőt, amint beljebb hatoltam a fantasztikus vadonba, egyre jobban maradt el előlem a kiinduló pont helytelen útmutatója. De ennek elmondásával eléje vágnék az eseményeknek.
*
Egy hónap múlva azt kell hinnem, hogy állapota csakugyan javul. Értelmetlen beszédét elhagyta, rohamai elmaradtak, s ha lelke nem is tért egészen magához, lassan ébredezett. Avval az aggódó szeretettel néztem azt, amellyel az anya a gyermeke álma és ébredése fölött őrködik, ápoltam, óvtam, vezettem, gyöngédségemmel bástyát vontam körülötte, gondoztam, mint a kertész a virágját. Boldogságom volt, ha egy csöpp javulást láttam, és idegessé, türelmetlenné lettem, ha valamiben visszaesés mutatkozott. Mint az ötvös készülő remekénél, oly aggodalommal, buzgósággal, hittel álltam előtte, akihez ambíciómon kívül egyre fokozódó, igaz rokon érzés fűzött. Milyen büszke lettem e hónap leteltével, mikor immár joggal hihettem, hogy állapota javult! Szinte gőgössé tett a győzelem első bíborsugara!
Annál különösebben hatott reám, mikor az öreg Radnai egy nap azt az aggodalmát fejezte ki előttem, hogy a lánya rosszabbul van. Csodálkozva néztem reá, aztán (úgy gondoltam, van rá okom) sértődötten válaszoltam. Ő azonnal bocsánatot kért, és megmagyarázta, hogy csak a külső jelekből ítél. Velük szemben a lány hidegebb, értelmetlenebb és közömbösebb, mint eddig, néha meg sem ismeri őket, a beszéde pedig összefüggés nélkül való. Ne vegyem rossz néven, hogy belekontárkodik a dolgomba, de az apa szívét nem tudja elhallgattatni.
Megnyugtattam, hogy nemsokára ő is látni fogja a javulást, amelynek lassú processzusa most indult csak meg. Mikor azonban hazafelé mentem, el kellett gondolkoznom a dolgon. Eddig azt hittem, hogy javulása kézzelfogható, és íme, az emberek mégis az ellenkezőjét hiszik. Az apa elfogultsága ez, vagy az én tévedésem? Csak azért nem érti meg a lány lelkét, mert nincs meg hozzá a kulcsa, vagy én tévedtem, s járok hamis utakon, amelyeket erőszakkal helyeseknek akarok fölismerni? Gyakran az orvos is csalatkozik, s fikciókkal vet számot, ez is ilyen eset volna? Mesterségesek bizonyítékaim, és csak papiros-számításokat csinálok, nem szervezettel experimentálok? Végül azonban meggyőztem magamat a tényekkel. Egyrészt az a tudat, hogy a szülőknek ilyen esetekben megszokott türelmetlenségével állok szemben, másrészt az a tény, hogy Ágnes egyre bizalmasabb, öntudatosabb, értelmesebb lett velem szemben, eloszlatta aggodalmaimat. Majd, gondoltam, ha kivezetem őt az ő világából, mindenkinek látnia kell a változást.
Egyelőre azonban csak én voltam igaz, bizalmas barátja. Idővel azt vettem észre, hogy nem is tudnám elképzelni az életet anélkül, hogy naponta néhány órát ne töltsek vele. Mikor egy ízben pár napra el kellett utaznom, ez a tudat kétszeres erővel hatott reám. Dobogott a szívem, mikor végre hazajöttem, kimehettem a nyaralóba, s viszontláthattam az én kis betegemet, aki hálás szemmel, boldogan üdvözölt. Sokszor elgondolkoztam azon, mi hát tulajdonképpen az az érzés, ami kettőnket összefűz? Csupán az orvos ambíciója, amely érdekes esetre talál, vagy a mindnyájunkkal közös szánalom, vagy a barátság? Kétségtelen, hogy ambíciómat is harcba vittem, és bizonyos, hogy a szívem mindig sajgott, ha ezt az igazságtalanul szenvedő gyermeket láttam, de sem ez, sem a barátság nem volt az az érzés, mely találó kifejezés lett volna. Mert mindezeken kívül hozzájuk csatlakozott egy más indulat, amely lehangolttá, szomorúvá tett, és magányos perceimben könnyeket csalt a szemembe. Néha azon vettem észre magamat, hogy órákig ülök el tétlenül, kimeredt szemekkel a sötétben, és ha álom jött szememre, abban fantasztikus körvonalak között jelent meg az Ágnes képe. Elidegenedtem barátaimtól, jóakaróimtól, s embertársaim sorsa közül egyedül az övé érdekelt. Ez a fásultság és ez az örök szomorúság, mély lelkemet lassan körülövezte, mást kellett hogy jelentsen.
Egy barátom, egyszer, beszéd közben tréfálva, azt a megjegyzést tette, hogy szerelmes vagyok.
Mintha kígyó csípett volna meg, úgy pattantam fel. Ez volt az a gondolat, melytől régen féltem, s amellyel nem mertem foglalkozni. Kerültem, mint a veszedelmet, s eltompítottam azokat az érzéseket, melyek hozzája vezethettek volna. Most, mikor valaki kimondta a szót, lesújtott, megrémített vele. Rettenetes napom volt ez. A józan ész tiltakozott, küszködött bennem, míg a lelkem mélyén egy eddig ösmeretlen hang támadt föl, és kegyetlenül, mintegy kárörömmel harsogta bennem: Hiába tiltakozol! Egy, talán csak tréfából ejtett, szó elég volt arra, hogy lábaim alól elveszítsem a talajt, és lángba boruljak, amely mérhetetlen szenvedéseket rótt rám. Hiába iparkodtam önmagamat megnyugtatni, hogy lehetetlenség az a szerelem, mely egy lelki nyomorékhoz fűz, újra és újra föltámadt bennem az az érzés, mely megrémített, és megállította a szívem dobogását.
Ha tényleg úgy volna, hogy szeretném, ha csakugyan hozzája kapcsolódott volna a lelkem! Mire vezetne, mi lenne a vége?! Mily érzés lehet két ember között, akik közül az egyiknek lelke bomlott, és kész örvény a másik számára is? Meg szabad-e ennek történni, erkölcsi és anyagi szempontból? Az eszem azt felelte rá, hogy: nem, de a lelkemben vajúdó hang azt harsogta: igen, igen!
Félve mentem ki ezután a nyaralóba, és félve beszéltem Ágnessel. Most már tudtam, mi volt az oka annak a szomorúságnak, mely elfogott, ha vele voltam, s mely mint sötét felhő követett minden lépesemen. Mintha bűnt követtem volna el vele szemben, úgy álltam előtte: nem tudtam a szemébe nézni, a hangom remegett, ha hozzája szóltam, meg voltam törve testben és lélekben. Oly sok mondanivalóm lett volna, s nem tudtam szólni. Csak csöndesen álltam előtte órák hosszáig, s egy rettenetes vád hangzott szívemben Isten ellen: Miért teremtette ily szerencsétlennek ezt a gyermeket! Azután hirtelen elfogott a vágy, hogy meneküljek, fussak, és meg se álljak addig, míg fáradtságtól elcsigázva össze nem rogyok. De nem tudtam megtenni.
Nehéz napok következtek rám. Akárhogy tiltakozott ellene a lelkem, lassan belé kellett nyugodnom a megváltozhatatlan valóságba. A józanság olykor felébredt még bennem, fölrázott, és mintegy segítségért kiáltott, de azután mélységes apátia szállott szívemre, s megszüntette körülöttem az egész világot. A szerelem, ha egyszer fölébred, rohamosan növekszik, és önmagát múlja felül egy nap alatt. Mikor meg kellett látnom azt, amit titokban első pillanattól fogva éreztem, rohamosan, vadul kerültem bele az örvénybe. Ez a szerelem nem volt olyan, mint a többi. ebben düh, elkeseredés, fékét vesztett indulat és végtelen szomorúság lakozott. Nem volt az a diadalmas, mámoros érzés, amely az embert kicseréli és fölemeli, nehéz, nyomasztó kísértet volt, ijesztő árnyakkal, megdöbbentő jelenségekkel, amelyek baljóslatokként vésődtek lelkembe. Szenvedés volt, nem boldogság; nyomorúság, nem ünnepi, szent érzés, gyötört, fájt és elszomorított ahelyett, hogy bíborba és aranyba foglalta volna szívemet és érzésemet. Nem tudom leírni azt, hogy mit érzett a lelkem. Ha azt mondom, hogy szüntelen háborgott, hogy a balvégzet villámai cikáztak benne, és zavaros, nehéz hullámai fölcsaptak az agyamig, akkor, habár nem is értelmesen fejeztem ki magamat, legközelebb járok ahhoz a sötét képhez, mely lelkemet elfogta. Szörnyű vihar volt, mely bábként lökött ide-oda, elvette testem, lelkem, eszem erejét, és nagy szenvedéseket mért egész valómra. Kétségbe estem, de menekülni nem tudtam. Éreztem, hogy elveszek, de nem tudtam védekezni ellene. Aki a hóban elalszik, tudja, hogy megfagy, de az az álom csábítja, és erősebben hat rá, mint a haláltól való félelem. Így voltam én is.
E mérhetetlen szenvedéseknek meg kellett látszaniok arcomon is. Volt néhány jó barátom, akik mindig igaz rokonszenvvel voltak irántam. Gyakrabban fölkerestek, és figyelmeztettek rá, hogy vigyázzak magamra. Nem lehetett velem beszélni. Bántott, hogy más a dolgaimba avatkozik, és idegessé tett a jóakaratuk. Udvariatlanul viselkedtem irányukban, s hidegen kértem ki a megjegyzéseiket. Miután mindenkitől azt kellett hallanom, hogy rossz színben vagyok, még azt az emberekkel való szükséges érintkezést is bes6üntettem, mellyel eddig kénytelen voltam. Éreztem, hogy fáradt és rosszkedvű vagyok, azért abbahagytam többi betegem gyógyítását, s ha nem voltam kint a nyaralóban, szobámba ültem és dohányoztam. Ez felelt még meg leginkább exaltáltságomnak. Szenvedélyes dohányos voltam, s némely nap ötven-hatvan szivart és cigarettát is elfüstöltem. Ez némileg megkábított, s abba a hangulatba vitt, amely lelkemhez leginkább illett. Idővel ópiumos szivarkákat is szívtam, egyre nagyobb mennyiségben, és egyre idegesebben. Ennek az volt a következménye, hogy keveset aludtam, és megkívántam a feketekávét. Ebből is sokat fogyasztottam el, a szeszes italtól azonban mindig tartózkodtam.
Egy szándékom volt csak az életben: kigyógyítani Ágnest. Most már életbe vágó érdekem volt, és minden erőmmel, életre-halálra küzdve akartam célomat elérni. Szobám tele volt orvosi munkákkal és levelekkel, amelyeket külföldi kapacitások kérdéseimre hozzám intéztek. A különböző professzorok különböző módszereit mind újra áttanulmányoztam, hogy eklektice megtaláljam a leghelyesebb utat. :Természetes, hogy a rendes gyógyító eszközöket is igénybe vettem. Egyre nagyobbá lett bennem az akarat, hogy ezt a lányt megmentsem, visszaadjam az életnek, most már úgy állt a dolog, mintha a tulajdon életemről volna szó.
A tél csöndesen telt el azalatt, elkövetkezett a tavasz. Másnak reményt, vigaszt nyújtott, nekem keserűséget. Amit télen át nem mertem a magam lelke előtt megvitatni, azt most, mikor a természet is megmutatta, mily nagy idő telt el gyógykezelésem megkezdése óta, végre be kellett látnom: Ágnes állapota azonfelül, hogy velem bizalmassá lett, keveset javult. Ha az ő rejtelmes világáról volt szó. logikája, ítélete éppolyan helyes volt, mint azelőtt, de a nagyvilággal szemben az az együgyű, tehetetlen kislány maradt, akinek lelke mintha csakugyan örökre megvakult volna. Ez a dolog már régen még jobban élesítette idegességemet, egy napon pedig (mindenkinek vannak napjai, mikor összes reményeit egy ismeretlen erő romba dönti) kétségbeesésig fokozódott. Kezdtem önmagamban kételkedni, hátha nem jó eszközökkel gyógyítottam? Egész télen egyebet se tettem, mint hogy egész belémerültem az ő országának tanulmányozásába. Az volt a szándékom, hogy az én lelkemhez fűzöm az ő lelkét, és aztán, bármely áron is, kimentem, kihozom magammal a rendes világba.
Egy nap végre döntő lépésre szántam el magamat.
Elhatároztam, hogy megértetem vele szerelmemet.
Ha homályos lelke rokonszenvet képes érezni, ha szíve fölfogja szavaimat, s vonzódik hozzám, meg tudom menteni. Az a kérdés: melyik kettőnk közül az erősebb, az a halott-e, akinek kísértete ott borong a lány lelkén, vagy én, aki vetélytársként állok ki a tetemmel?! Ha nem sikerül őt a nyeregből kivetnem, el vagyunk veszve mind a ketten, ha győzök felette, enyém a lány lelke, s tudni fogom, hogy kell helyes irányba terelnem. Eddig titkoltam előtte azt az érzést, mely feldúlta egész bensőmet, most itt volt az idő, hogy előálljak vele, harcba vigyem, és kockára dobjak mindent.
Izgatott, borús napok előzték meg a kísérletet. Be kell vallanom, hogy idegességem szemmel látható volt. Ha az utcán mentem, az emberek csodálkozva néztek reám, ha valakivel beszéltem, gondolataim másfelé kalandoztak, s a kérdéssel össze nem függő válaszokat mondattak velem. Gyakran el kellett röstellnem magamat, annyira nem tudtam, miről van szó, mert sose figyeltem a szavakra, amiket az emberek hozzám intéztek. Hibámat ugyan iparkodtam azonnal helyrehozni, s idegességemmel mentegetőztem, de az emberek egyre különösebb tekintetet vetettek rám, sőt, emlékezem, néhány régi ismerősöm utóbb el is került az utcán. De nem volt időm ezzel törődni.
Lassan, óvatosan fogtam hozzá, hogy e lénnyel megértessem, mit érzek iránta. Úgy gondolkoztam, ha hirtelen támadok rá, talán radikálisan tudom megoldani a kérdést, és győzelmemet egy pillanat meghozza, de viszont, ha kísérletem nem sikerül, visszahozhatatlanul elriasztom magamtól, és lelkének kapui örökre bezáródnak előlem. Tehát körül kellett hálóznom. A végtelen gyöngédség, figyelmesség, alázatosság és udvariasság voltak fegyvereim. Úgy bántam vele, mint egy felettem álló lénnyel, akihez gondolatban sem szabad hozzáérnem. Tisztelnem kellett halott ellenfelemet, akinek földöntúli hatalmát földi eszközökkel kellett megtörnöm. Vigyáznom kellett, nehogy Ágnes észrevegye szándékomat, a halott képét nem volt szabd elsikkasztani: elmosni kellett.
Mily nehéz küzdelem volt! Egy élő ellenfél, az semmi, azt meggyőzheti az, aki derekabb nála, mert egyforma fegyverekkel küzdenek, de egy árnyék, amelynek nincs hibája, amelynek csak a lelke van meg, amely a szellemek bűvös erejével hat, az legyőzhetetlen vetélytárs. Annyit foglalkoztam vele, hogy alakja utóbb már kilépett misztikus ködéből, és élő emberré kezdett tömörülni. Aki sokat foglalkozik hittel, annak szemében a Hit előbb-utóbb mint alak fog megjelenni (lásd a vallásos őrjöngősségben szenvedőket), aki folyton reménykedik, annak a Remény nem lesz elvont fogalom, hanem testtel bíró szimbólum (hiszen ez a régi istenmitológia alapja). Így vált emberré előttem a halott lovag. Hogy gyűlöltem! Hogy szerettem volna megfojtani! Utaimon árnyékként követett, álmaimban ott állt és kísértett. Most már értettem Ágnest.
Egyszer (szomorú, esős, tavaszi este volt) kilovagoltam a nyaralóba. Lassan haladtam az elhagyott réteken, fejem fölött károgtak a varjúk. A horizont párába burkolózott, a dombok völgyeiben köd rejtőzött. Olykor fáradt forgószél kavargott végig az avaron, mely megzizzent nyomában. Egyszerre azt éreztem, hogy valaki a vállamra teszi kezét, s e pillanatban megdermedt bennem a vér.
Ijedten fordultam vissza.
Senki se volt.
Azt hittem, hogy az érzékeim csalódtak. Tovább haladtam. Pár pillanat múlva újra éreztem vállamon a kéz nyomását.
Megrémülve vágtam lovamba sarkantyúmat, és sápadtan, reszketve érkeztem a nyaralóba. Alig volt annyi erőm, hogy az öreg házaspárt üdvözölje, s mikor Ágnessel egyedül maradtam, ájultan rogytam a karosszékbe.
Nem tudom, meddig tartott az önkívületi állapot, mikor magamhoz tértem, sötét volt már, mellettem Ágnes ült, s borogatásokat rakott a fejemre. Az idegek ama rettenetes túlfeszültsége, mely hónapok óta kínozott, most egyszerre reakcióba csapott át. Az az érzés fogott el, mintha nem volna se testem, se lelkem, s nagy űrben volnék, ahol nincsenek se emberek, se tárgyak. Teljesen ki voltam merülve, de e fáradtság inkább zsongásszerű érzés volt, mintha lágyan csiklandoznának. A szavam úgy csöngött tulajdon fülemben, mintha igen messziről, talán a tenger fenekéről jönne. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy jutottam ide, de fájtak a gondolatok.
- Ágnes - szóltam, s éreztem, hogy egy könnycsepp szalad végig arcomon -, milyen jó is hozzám maga, Ágnes... Vajon meg tudom-e hálálni?
A lány nem válaszolt.
Magam se tudtam szólni, s inkább egy ismeretlen kényszernek engedtem, mikor egyszerre azt mondtam:
- Szeressen egy kicsit, Ágnes...
Hiszen e percben nem orvos, hanem szenvedő voltam, akinek szüksége van egy kis vigaszra, aki oly végtelenül nyomorultnak, elhagyottnak érezte magát. Nem törődtem semmivel, nem gondoltam vissza semmire, csak arra vágytam, hogy szeressenek egy kicsit, s ne hagyjanak elpusztulni... És ebben a percben éreztem, mily végtelenül, forrón szeretem azt a szerencsétlen lányt, aki könnyes szemmel, szomorúan tekintett rám.
Sokáig nem válaszolt, azután suttogva, nehogy valaki meghallhassa, így szólt:
- Ő volt, ugye ő volt?
Bólintottam fejemmel.
- Tudom - folytatta halkan -, engem is így látogatott meg először. Köd volt, és a varjúk károgtak. S azóta nem hagy el, önt se fogja elhagyni. Akármerre megyek, akárhova nézek, mindenütt velem van. Eleintén féltem tőle, de azután megszoktam, megszerettem, s most már nem tudnék nélküle ellenni. Olyan jó, olyan figyelmes hozzám... És úgy szeret...
Kínosan vergődtem a karosszékben.
- Ágnes - fohászkodtam hozzá -, könyörülj rajtam!
A leány nem figyelt reám.
- Mennyi ideig tartott, míg szemtől szembe tudtam vele megösmerkedni! Eleintén... Az ember gyakran azt hiszi, hogy egyedül van, pedig a kísértet ott jár a nyomában. Nincs-e napunk, mikor ok nélkül, hirtelen szomorúság, melankólia fog el? Kiért, miért panaszkodunk? Keressük, mi az oka, és nem tudjuk megtalálni. A közönséges emberek túlteszik magukat rajta, és nem törődnek vele, pedig bizonyos, hogy a szív ezekben a percekben egy láthatatlan lélek láthatatlan bajáért szomorkodik. Ez a melankólia a túlvilágé, ahol akkor talán valami rettenetes dolog történt a mi kísértetünkkel... Így látogatott meg eleintén, mint végtelen bánat, örök szomorúság... Azután kezdett kiválni a ködből. Vannak olyan napjaink is, melyekben ok nélkül vígak vagyunk, s ez a vígság sem egyéb, mint a láthatatlan jókedvének viszonzása. Néha félelmet érzünk, néha megkönnyebbülést, néha, mintha a szívünk akarna megszakadni. Mindezt az ember nem tudná semmivel sem megmagyarázni, de én tudom, hogy ez a szellemekkel való kapcsolat bizonysága. Mennyi árnyalata van az érzéseknek! Aki egyszer kezdi megfigyelni, az látja csak, hogy több szál fűzi a láthatatlanokhoz, mint a rendes emberekhez. Innét már csak egy lépés kell, hogy az alakot is megláthassam...
Hangját még jobban tompította meg.
- És így láttam meg őt, akit azóta nem tudok elfelejteni s akit szeretek, szeretek, mint az üdvösségemet!
Megfogtam kezét. Jéghideg volt.
- Ágnes - könyörögtem -, el hagysz pusztulni?
Szomorúan nézett reám, aztán végigsimította homlokomat.
- Csak őt szeretem - suttogta.
Rettenetes izgalom száguldott végig rajtam. Mintha vaskalapácsok döngtek volna ereimben, minden izmom fázva reszketett!
- Ágnes! - kiáltottam. - Nem szeretsz!?
Elengedte kezemet és megrázta a fejét. Ó, nem tudom azt leírni, amit e percben éreztem. Eddig megpróbáltam, hogy higgadt legyek, de mikor újra elém állítom a szomorú napok emlékét, elhágy a hidegvérem, és fejemmel a falnak szeretnék rontani. Csak arra emlékszem, hogy idegeim, s az agyam mintha izzó zsarátnokkal lett volna megtömve. Még egyszer megpróbáltam, hogy könyörögjek hozzá. Térdre vetettem magamat, őrültként csókoltam a ruhája szegélyét, és úgy csúsztam utána, mint a megvert kutya. Kegyetlenül szomorúan nézett le reám, habár szeméből könnyek peregtek alá. Egy ilyen könnycsepp homlokomra esett, s úgy égetett, mint a tűz. Még most is érzem a helyét!
- Megesküdtem neki - szólt -, s Isten engem úgy segéljen, megtartom a szavamat...
Így csak azok tudnak beszélni, akiknek lelkét túlvilági erő tölti el. Tudtam, hogy most már vége minden reménynek, s mentől inkálbb bizonyosodtam meg arról, hogy számomra Ágnes örökre elveszett, annál hatalmasabban tört ki belőlem a szerelem. Milyen végtelen, vad érzés volt az. most látom igazán! Ha elgondoltam, hogy belé kell nyugodnom e sorsba, az elkeseredés jeges viharként száguldott bennem végig. A kezem ökölbe szorult, fogaim véresre marcangolták ajkamat. A jövő bezárult előttem, nem lehetett számára egy érzésem, egy gondolatom se, a jelen égetett, sújtott, kínzott. Egy hang valami rendkívüli valami rettenetes dologra serkentett, s a lelkem hagyta, hogy rábeszéljék. Ó, ha ebben a pillanatban, melynél borzasztóbbra nem emlékszem az életben, kezem közé keríthettem volna vetélytársamat!
Alig gondoltam ezt el, vállamon éreztem azt a kezet, mely kifelé jöttömben megrémített.
De most nem ijedtem meg.
Visszafordultam.
Csakugyan ott állt: a szekrény előtt, krétafehéren, mozdulatlanul. Finom és kimért volt, mint az a kép, mely a szekrény fölött függött. Keze apró kardjának markolatán nyugodott, az ajka csöndesen mosolygott. Jól emlékszem: ebben a rettenetes percben az volt az ösztönöm, nem-e az ördöggel állok szemben, s azért a lábára néztem. Nem volt lóláb. Kék selyemharisnyájának szinte nőies formája volt. Az egész látomány körül tűzkarikák támadtak, amelyek szememet megkápráztatták.
Felordítottam, aztán rája vetettem magamat.
Nem volt elkészülve a támadásra, ijedten hátrált. Nem engedtem. Megragadtam fehér parókájánál, és őrültként kiabáltam.
- Megvagy, megvagy! Nem hagylak!
Aztán egy pillantást vetettem Ágnesre.
A leány ájultan hevert a földön.
Többre nem emlékszem. Tudom még azt, hogy az emberek berohantak, és erőszakkal választottak szét bennünket, de ezt már csak sejtettem. Úgy tudom, elájultam, s aztán soká nem tértem magamhoz.
Mikor végre lábra álltam, egy hidegvízgyógyintézetben voltam. Az orvosok azt mondták, hogy veszedelmes idegrohamon estem át, s mindörökre eltiltottak tőle, hogy elmebetegekkel foglalkozzam.
Megtettem. Az orvostudománytól amúgy is elmúlt a kedvem, s miután a többi ág nem érdekelt, visszavonultam a prakszisatól. Ezt az elhatározásomat az is elősegítette, hogy, míg engem gyógyítottak, Ágnes meghalt. Nélküle üresnek látszott az élet, hitványságnak a munka. Minek dolgozzak cél nélkül? Elmentem szüleim kis birtokára, s itt is töltöm el életem hátralevő részét.
Egy feladatom van csak: feledni, s ez épp elég arra a néhány esztendőre.
Forrás: A Hét 1898. IX. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése