Tóth Béla (1857-1907): Éjféli mise

Tóth Béla

Kép forrása: http://www.fortepan.hu/?view=all&lang=hu&tags%5B%5D=k%C3%B6nyv

- A Vasárnapok-ból –

Az Úr 1800-ik esztendejének karácsonyán Kállay Péterné Majthényi Lucia, az én szépanyám, gyermekágyban feküdt.

Alig egy hete, hogy túlesett a bajon, és bizony még alig tudott mozdulni; de ünnep szombatján mégis kora hajnaltól késő estig kormányozta háztartását a nyoszolyából. Vagy hogy is lehetett volna el ez a fontos nap a nagyasszony akarata, ereje és bölcsessége nélkül?

Ki tart kordában negyven cselédet? Ki vigyáz konyha, pince, kamra akkurátus rendjére? Ki serkent lustákat, ki csöndesít szeleseket, ki áll a pásztorok háta mögött, ki parancsol és tilt, ki dicsér és szid? Ki cselekszi mindezt, ha nem ő?

Mindenütt jelenvaló volt a nagyasszony, ha ott is feküdt az öreg nyoszolya párnái között. Rettegett és imádott alakja ott járt az eszlári udvarház minden zugában. Még nem is szürkült az ég a nyíri róna fölött, már működni kezdett az ő hatalma.

- Tisztára mossa a kezét a három béresné, mikor a kalácsot dagasztja. Az élesztő nehogy savanyodott legyen, mint harmadéve. A fa-mozsarakat forrázzák ki, mert ebnek való a mák, ha avas az íze. A töltött káposztába való hétféléből ne maradjon ki egy is, de kiváltképpen ne a fülefarka. Ha a halászok kilenc óráig nem jönnek, lovas ember vágtasson Tokajba; egyúttal hozzon friss fahéjat. Kend, kasznár, ne igya le magát, mikor a borok körül forgolódik; az esszenciából is adjon föl hat üveggel. Meg van-e a vaddisznó becsületesen perzselve? Mert ha nincs, tüzes vasat rá. Mit lebzsel itt, lyányomasszony? Azt hiszi, leesik az aranygyűrű az ujjáról, ha dolog után lát? Fusson, nézze meg, nem sütik-e az árva gyerekek kalácsát igen fekete lisztből. Ha már a házamban tartom azt a kilenc fiút, ne mondhassa senki, hogy még nagy ünnepkor is vakarón élnek. Befőttet ne bontsanak fel többet húsz üvegnél. Nini, valami pecsenyeszagot érzek. Hogy a fiam uram süttet magának gábelfrüstükre valót? Soha bizony! Hajítjátok mindjárt tűzbe azt az oldalast? Keresztyén pápisták vagyunk mink, nem törökök. Karácsony szombatján böjtölünk. Lakjék majd jól a fiam uram éjféli mise után. Hogy ő aufklärista? Bánja az egri hóhér. Fonottas kevesebb legyen, mint cipó forma. Kulcsárné, maga meg kerüljön-forduljon, gondoskodjék, hogy a torta mind finom legyen. A francia guvernánt cifra papirost nyírbáljon alája. Hadd vegyük neki is valami hasznát. Mademoiselle, mademoiselle, venez donc, s’il vous plait! No, hála istennek, hogy itt vannak a halászok. Jertek be, fiaim… Mindörökké, ámen! Mekkora a csuka? Hol fogtátok a kecsegét? Húszfontos? Menyhal nincs? No, sebaj. Kulcsárné, mondja meg a konyhán, hogy délre ne cibereleves legyen, hanem savanyú halleves. Rántsanak is egyet-mást. De semmi traktát nem tűrök. Kasznárné, kend ügyeljen az urára. Mondtam ugyan már neki, hogy becsülje meg magát, de ha egyszer rossz természete vagyon. Pecsenyesütéskor meg majd dirigáljon, kasznárné. Mindent szépen, szorgalmatosan öntözni kell.  A hajdú diót törhet, de kössék be a fejét menyecskésen; nem szeretem, mikor férficseléd elegyedik a mi dolgunkba. A kemencét igen tisztán kell kipemetézni. Bonum mane praecor, admodum reverende domine! Köszönöm kérdését, jól vagyok. Hanem most, az isten áldja meg, lóduljon innen, mert nem érek rá semmiféle conversatióra. Megint itt van, lyányomasszony? Hát nem mondtam, hogy szüntelenül ügyeljen az udvarosné körmire? Mert lop az a bestia, mint a szarka. Fácánt is hoztak? Hányat? Akkor mégiscsak menjen a lovaslegény Tokajba. Pomarancs illik amellé. És fűszerszámmal trágyázzák meg…

Igyen kormányzott a nagyasszony napestig az ő nyoszolyájából amellett, hogy szüntelenül bajlódott a kisgyerekkel, és szidta Petrásnét, a részeges nyíregyházi bábát, amért megint nagyon melegre hagyta a fürdővizet. És az igazi haddelhadd csak késő este kezdődött, mikor a konyhán az éjféli vacsora készült egész pompájában. Mennyi apró és nagy baj! Mennyi aggodalom! Mennyi bosszúság! A kilincset egymás kezébe adta a sok parancsváró, tanácskérő, panaszkodó és perlekedő.

De egy fertály órára mégis mély csönd lett a nagyasszony ágyasházában. Mikor a szépapám, szokás szerint, bejött, és föl s alá sétálva, elmondta magában estvéli imádságát. Aztán, mint a fölvont zsilipen, úgy áradt be megint a sokaság. Az inasok teríteni kezdtek az ebédlőben. Elő kellett venni az ünnepi, a nagy ezüstöt, a tálakat, a negyvennyolc tányért, a gyertyatartókat. Az almáriomból előkerült a drágalátos damaska asztalnemű. A kamarából a viaszgyertyák; mert máskor csak faggyú ég. Az udvaron immár verték a habos tejet, a pecsenyék sistergése messze hallatszott, valamint a csattanás is, mikor a kulcsárné fölpofozott egy álmos szolgálót. Jól tette! Derék asszony érte! A vörös borokat melegre kell állítani. Együtt van-e a krampampulihoz való? Jézusnak szent lelke, nem feledkeztek-e meg a piskótáról?

… Végre megszólalt a harang. A család apraja-nagyja begyűlt a nagyasszony szobájába.

- Édes lelkem, hogy így hagyunk magadba! – szólt a szépapám aggodalmasan.

- Ej, jó uram, ne törődjetek velem. Elleszünk mi a Petrásnéval ketten. Miattam ugyan senki el ne mulassza a misét. Ha már én nem lehetek ott, legalább legyetek ott ti mindnyájan. Úgyse lesztek messze… A negyedik szoba ide az oratórium. Ha mi kell, vannak a konyhán is, majd kiküldöm Petrásnét. Az ajtót meg, ugye, jól bezártátok?

A ház népe kezet csókolt a nagyasszonynak, és visszavonult  az oratóriumba. Kint ropogott a hó; a cselédség apraja-nagyja ment a házhoz épített kis templomba. Egy lélek nem maradt a hajlékban, csak túlsó végén, a konyhán őrködtek a tűz körül a szolgálók. Nagy csöndesség lett. Aztán megint megkondultak a harangok a messze haranglábon; és reszketni kezdett az ablak az orgonaszótul. A kántor igen szépen, pásztorosan cifrázta.

- Tegyen a tűzre, Petrásné! – szólt a nagyasszony.

Aztán a bölcsőre pillantott. A kisded aludt. Petrásné a kályha körüli motozást arra használta, hogy suttyomban egy jót húzzon a rozsólisos üvegből. Aztán letelepedett a kuckóba, és elszundikált. Az ablak most már még jobban reszketett, mert az orgonaszóba vagy kétszáz ájtatos torok, az egész falu éneke is vegyült. A nagyasszony, hanyatt fekve, szépen összetette két kezét a fehér, fodros paplanon…

Egyszerre valami pattanás hallatszott, és a hosszú belet eresztő gyertyák nagyot lobbantak.

A nagyasszony legott tudta, mi történt. Az ablak két lantornás fiókját benyomták kívülről. Mert két fiókban üveg helyett lantorna volt. Betört nemrég. Ablakos tótnak híre-hamva sincs ilyenkor, télvíz idején. Paraszt módra, ökörbendő hártyájával pótolták azt a két kis külső és belső táblát.

Szépanyám meg se moccant, oda se nézett, csak nyugodalmasan azt kérdezte:

- Ki az?

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – szólott kint egy orrbul jövő, rekedtes hang.

- Mindörökké, ámen. Ki vagy? Mit akarsz?

- Angyal Bandi vagyok, tizenhárom legényemmel.

Most valami koccant a rostélyon: puska csövét dugták e a lantorna rongyai közt.

- Hazudsz, fiam! – válaszolta a nagyasszony. – Az az én konvenciós betyárom. A múlt héten kapta ki a rendes ángáriáját, négy oldal szalonnát, két akó bort, huszonöt rénes forintokat. Az becsületes legény. Majd csak húshagyókedden jön megint. Te legfeljebb Karakó vagy, a pataki klastrombul szökött, istentelen fráter… Kapcabetyár.

Valami bosszús dünnyögés hallatszott odakint.

- Mi kell hát?

- Pénzért jöttünk, méltóságos asszonyom.

Az orgona, az ének zúgott. Petrásné hortyogott.

- Jaj, fiam, nekem nincsen pénzem.

- Ha nincs-e? Vagy nem tegnapelőtt jártak itt a lengyel zsidó borárusok? Hatezer arannyal rakták végig a nagy ebédlőasztalt a mádi termésért.

- Hát az igaz. De én, gyerekágyas asszony, nem heverek itt aranyon.

- Akkor eresszen be bennünket, és adja ide a kulcsot, mert mindjárt lövünk.

- Dehogy lőtök, fiam. Hiszen, ha lőnétek, tüstént nyakatokra csődülne az egész falu. De ha be is eresztenélek benneteket, hiába volna, mert az uramnál van a vasláda kulcsa. Most pedig azt mondom: hordjátok el innen az irhátokat, mert mindjárt vége a misének, és hegyibétek jön Eszlár.

Egy kicsit elhallgatott az orgona meg az ének; aztán megint rögtön rákezdte vígan, harsogva.

- Az se igaz, hogy mindjárt vége a misének – dünnyögött kint a sötétben a hang. – Mert még csak a glóriánál járnak.

- No lám, édes fiam, mégiscsak a Karakó vagy te. Angyal Bandi kálvinyista. Azt se tudja, mi fán terem a glória.

- Ej, méltóságos asszony, nem fonóba jöttem én ide, hogy szót szaporítsak. Ha nem ereszt be bennünket, hát majd rátörjük az ajtót. És akkor bizony megforgatom a kést a torkában. És nem kegyelmezek még annak a csimótának sem. Pedig amúgy nem görbítenénk meg a haja szálát se, csak egy kis pénzt vinnénk el békességgel.

Kint csikorgott  a hó. Nehéz léptek hallatszottak, és több türelmetlen hang beszélt, ki vastagon, ki vékonyan. Messziről, a konyha felől pedig, mintha sikoltás vágott volna bele az orgonás szent énekbe.

- Odaát már ölnek valami szolgálót, mert pisszent a rongyos! – szólott Karakó. – Mindjárt lesz itt is nemulass! Hát igazán nem ereszt be a méltóságos asszony?

- Nem én, fiam. Kivel nyittassak ajtót? Magam jótehetetlen vagyok. Ha ezt a részeg bábát felköltöm, lármát csap ijedtében, a nyakatokra csődíti a templomot…

- Márpedig azt ne cselekedje. Akárki nyikkan, akárki mozdul, lövünk.

- A kulcsot! A kulcsot! – dörmögte kint több mérges hang.

- Nem adom, nem adhatom, nincs nálam.

Az orgona megint elhallgatott. Nagy csönd volt. A haramiák nyilván tanakodtak odakint. Végre megszólalt Karakó:

- No, Pista, akkor fogd a puskát, el ne vedd az ablakbul, tartsd mindig a  méltóságos asszonyra. És ha… tudod már… Mi meg menjünk az ajtónak, legények.

A pap az evangyéliumot énekelte. Az udvaron csakhamar valami kaparászás, döngés hallatszott. Feszegették az ajtót.

Hanem hát derék egy ajtó volt az. Tölgyfa. Keresztül-kasul heveredes. Csupa vastag, nyitolt szög. A zárja háromnyelvű. Bent meg két vasrúd a falban. Mármost csak az a kérdés: mi tart tovább, az ajtó-e vagy a mise?

A nagyasszony szépen összekulcsolta a kezét a takaró fölött.

Az orgona újra dorombolni kezdett. Az ablak reszketett. De azért hallatszott az is, mikor a száraz lantornahártya zizegett a puska csövén.

Ami a rossz lelkiismeretű alvókkal minduntalan megtörténik: Petrásné felköhögte magát az álmából. És legott mutatni akarta, hogy ő nem is aludt. A koppantó után nyúlt: elvenni a gyertya hamvát.

- Ne bántsa, lelkem – mondta a nagyasszony. – És ne sokat motozzon, az isten áldja meg, mert igen álmos vagyok.

A termetes némber élt az alkalommal. Nagyot, keserveset húzott flaskójából, és olyat sóhajtott utána, mintha valami rossz orvosságot nyelt volna. Az italos fehérszemély tudniillik magamaga előtt is szégyelli a dolgot, és úgy tesz, mintha medicinával élne kéntelen-kelletlen. És egy perc múlva már megint zörgette a bőrt a fagyon.

A nagyasszony pedig csak feküdt mozdulatlanul, hanyatt, összetett kézzel, mint a halott. De a szeme élt. Letekintett a bölcsőjében édesen alvó kisdedre.

Így tartott ez még félóráig. Az orgona, az ének hol elhagyta, hol rákezdte. Tudni lehetett, mikor van a credo, mikor a sanctus, mikor az úrfölmutatás. És ezekben a csöndes közökben mindig hallatszott a nehéz ajtó eresztékeinek nyögése, a pántok pattogása, a szegek nyikorgása.

A lantorna meg csak egyre zizegett.

Továbbad a kántor cikornyás nótát billegetett ki az orgonán, képezvén a dudálást, mellyel a csordapásztorok az Úr Jézusnak tisztességet tőnek Betlehemben.

- Agnus Dei! – szólt most Karakó hangja az ablak alatt dühösen. – Agnus Dei… - és förtelmes káromkodásba keverte a szegény istenbárányát. – Egy fertály óra múlva vége a misének. Ha két minuta alatt nem dől be az az ajtó, hiába jártunk itt, hiába izzadtunk! Hegyibe, legények!

Recsegett, ropogott a fa, hasadt a forgács… A kántor dudált, nagy vígan és ájtatosan. Az a csöpp gyerek pedig mintha mosolyogva hallgatta volna álmában ezt a jámbor, cifra muzsikát.

Most nagyot döngött az ajtó. Karakó rúgott rajta egy keserveset.

- Álljunk odább, legények! Hé, tik is ki a konyhábul!

Aztán az ablakhoz szaladt, egy markolással letépte a lantornya foszlányait, és a papos éneket csúfolva, ádáz dühvel berikácsolt a szobába:

- I-i-ite, missa est!

- Deo gratias! – felelt áhítatosan a nagyasszony. – No ládd, fiam, mégis hasznát vetted, hogy barát voltál!

A következő pillanatban szaladó léptek dobajával volt teli az udvar. Az orgona még szólt egy darabig, aztán ajtók nyíltak sorba, mintha tömjénfüst illata is érzett volna, és szépapám mosolyogva lépett a nyoszolyához:

- Itt vagyunk, édesem. És eleget tévén az isteni szolgálatnak, magunkra is gondolunk: egy had éhes farkas vár itt!

- Bizony! – tapsoltak a kis és nagy gyerekek, sőt, még a mogorva kirurgus is.

- Hát csak menjetek az ebédlőbe, lelkeim! – szólott szépanyám. – De attól tartok, a konyhán korommá égett minden pecsenye. Mert hosszú volta a mise, igen hosszú!

Mikor mindenek kifele vonultak, szaladt a kulcsárné, egyenesen a templomból:

- Méltóságos asszony, a kompótokkal nem tudom, hogy…

Szépanyám hirtelen odaintette magához, és azt súgta neki:

- Trézsi, fusson a konyhába, és mondja meg a cselédeknek, hogy egy szót se! Én parancsolom…

A kulcsárné kérdő pillantással meredt asszonyára. Egy szót sem értett ebből a beszédből. De az én szépanyám nem sokat magyarázgatott, hanem reáripakodott:

- Ej, hát még itt van? Azt hittem, már vissza is jött!

Vissza is jött a jó asszony csakhamar, sápadtan, mint a rongy, és támolyogva.

- Kit öltek meg? – kérdezte szépanyám csöndesen.

- Senkit…

- No, akkor annál inkább nem szabad szólni az ebédlőben. Elég, ha holnap megtudják. Minek volna elrontani az ünnepi vacsorájukat? Egész nap böjtöltek a szegények. Igaz, csakugyan korommá égett minden pecsenye?

Forrás: A Hét 1898., IX. évf.