Lovik Károly: Az őrült

A falu végén levő úriház lakóit, éjfélkor, mint írni szokták, hatalmas dörrenés ébresztette föl. A pisztolylövés, mert az volt, az első emeletről hangzott el, ahol a Hétházy úr felesége laktak. Az egész házban jóformán maguk éltek, a lakosság a cselédség volt. Az első álmukból felriasztott szakácsnék és szobaleányok félig felöltözve rohantak fel a lépcsőn, amelynek fején akkor jelent meg az asszony. Kezét keblére szorította, ujjai alól patakzott a vér. Igen sápadt volt, a térdei remegtek, és rikácsolva kiabált orvos után. A szép asszony borzasztóan megvénült. Ajkai erőtlenül csüngtek alá, orra mellett két hatalmas barázda szaladt végig, haja, nyilván a lőportól, el volt perzselve.

két leány megfogta azt  a sokat bámult termetet, mely elnyúlt, mint a rétestészta, és a pamlagra fektették. A szoba homályos volt, a szentkép alatt pislogott a mécses: az asszony arcát zöldre torzította a lidércfény. A cselédek maguk is zöldek voltak. Az egyik hangosan imádkozott, a másik a tettes után kérdezősködött. Az asszony a fal felé fordult.

Az inas, aki ordítva rohant végig a főutcán, pár perc múlva a járásbíróval tért vissza. A bíró csinos fiatalember volt, aki gyakran járt fel a most véráztatta lakásba, s aki hosszú ideig tisztelője volt az asszonynak. Komolyabban talán sosem érzett a sápadt szőkeség iránt, de most, mikor meghallotta, hogy halálra sebezve kínlódik, egyszerre valami eddig ismeretlen érzés támadt fel benne. Míg az inassal végigbotlottak az utca göröngyeink erősen érezte, hogy valami mégiscsak az asszonyhoz fűzte, valami félig álmodott, félig sejtett hangulat, amely soha ki nem fejlődhetett, amely most tombolni kezdett benne. Talán a düh volt,amely elfogta a vandalizmus hallatára.

Mire a két telihavazott alak a porta alá ért, a szögletről csilingelve fordult be egy apró lámpavilág: a pap volt, az utolsó szentségekkel. Párvyban forrott a vér; szemei szikrákat vetettek, zúzni, törni szeretett volna maga körül. Fülét hullámok zúgása reszkettette meg, érezte azt az akácillatot, mely állandó kísérője volt a szép asszonynak. Egymás után régi emlékek mozdultak meg benne: egy tánc, egy kézszorítás, egy tekintet az ablakból, egy szenvedő tekintet. Soha komolyan nem vette azelőtt e jeleket, most tiszteletre méltóknak, fenségeseknek érezte. Sírni akart, a torkában vadul kalapált valami.

A háznak két lépcseje volt; a bíró azon ment végig, amely Hétházy szobájába nyílott. A földesúr szobája rendben volt, akár várt volna a vendégekre. A szögletben, fantasztikus vánkosokból összerakott gúlán, kétrét görnyedve ült a férj. Fehér házikabát volt rajta, a jobb kezén vadászkesztyű. Előtte, az apró asztalon, pisztoly hevert. A kabáton, mint egy szétfröccsent paradicsom, zegzugos vérfolt.

Párvyban mondhatlan düh kerekedett felül. A következő percben azonban érhetetlen nyugalom fagyasztotta meg. A kezei remegtek, a hangja tisztán csengett.

- Albert! – kiáltotta vadul.

Hétházy talpra ugrott.

- A bíró – mormogta. – Elég hamar. Tessék, rendelkezésre állok.

Párvyban is a bíró mozdult meg. Csöngetett a szolgának, csendőrt állíttatott az ajtó elé. Hétházy megvonta a vállát, aztán az ablakhoz ment. Nem látszott rajta semmi különös izgalom, csak az ajkait harapta véresre. Arca, mintha átszellemült volna; soha nem látott vonások béklyózták meg. Később megfordult, és átadta a pisztolyt.

Azután egyikök se szólt semmit.

Párvy leült az öreg karosszékbe, és a falra bámult, ahol az asszonynak báli ornátusú festménye lógott. Teljes dicsőségében ragyogott a szépség, amint gömbölyű bokái felett megemelte a nehéz szoknyát. Erő, egészség, hatalom sugárzottak róla. Most összetört minden.

A harmadik szobából sikoltozás hallatszott. A járásbíró megrezzent.

- Hogy lehetett ezt megtenni! – sziszegte.

Agya kábult volt, forró vérhullámok szaladtak fejébe. Hogy egy pillanatig nem gondolt rá, most kétszeresen nekitámadt a gondolat, hogy mennyit vesztett avval a lövéssel. Most már erősen zakatolt benne valami, ami azt mondta, hogy sokkal több köze volt a haldoklóhoz, mint ahogy addig érezte. -  Pedig az asszony ebben a pillanatban nem gondolt semmire, semmire, csak arra a vékony reményre, mely még az élethez fűzte. Élni akart, és kínosan vergődött a halál marka alatt. Számtalan kötelék fűzte az élethez, az édes élethez, amelyet sose látott borúsnak, kellemetlennek. Nem akarta, nem tudta elhinni, hogy vége van, a föld alá kerül. Iszonyodott a sebtől.

- Élni – rikácsolta -, segítsenek! – Azután az anyja után kiabált.

A pipázóba úgy hallatszott, mintha a pincéből beszélnének. Olykor ajtók csapkodása, sírás, suttogás szűrődött át a szőnyegfalon. Később mélységes csönd szállt a házra. A szobában jéghideg volt; senki se gondolt a fűtésre. A hold a tetők közt kalandozott.

Az éj haladt. A szomszéd házban már felvillant egy ablak, a konyhában lámpát gyújtottak. A havon kóbor kutyák árnyékai suhantak el, a töltésen a hajnali vonat füttyentett. A lámpa gyengült; az asszony arcképét már homály szegélyezte.

Párvy furcsán érezte magát a gyilkossal szemben. Régi baráti kötelék fűzte őket egymáshoz, Hétházyt mindig komoly, higgadt embernek ismerte. Ez a lelketlen nyugodtság most is arcán ragadt; a járásbíró, aki foglalkozott az emberekkel, megdöbbenve látta, hogy ennek a tettesnek szeméből a meggyőződés, az igazság beszél. Néha megmozdult benne a gavallér, és oda akarta nyújtani a pisztolyt, hogy számoljon le a büntetéssel. Azután megint a düh kerekedett fölül benne, a bitófán kívánta látni ezt a Herosztrátészt.

Hajnal felé Hétházy egyszerre megszólalt. Rekedten a sok hallgatástól, így kezdett beszélni:

- Hogy mért tettem meg? Mint magánembernek mondjam-e meg, vagy mint bírónak?... Megmondom mind a kettőnek. Ha mint bíró előtt állok, az előtt azt mondom, hogy megcsalt a feleségem, s azzal vége van. Mint magánember előtt más választ adok: olyat, amelyhez filozofálás is kell. Mint barátomnak azt is mondhatom, hogy a feleségem nem csalt meg. Bolondul, őrülten szerettem; ő sosem szeretett. Ok ez a gyilkolásra? Nem ,nálam se volt ok. Nem szeretett viszont, de az enyém volt, s ez nekem épp elég. Nem kívántam a viszontszerelmét, hisz végre egy tökéletes szépség bírása, gondoljuk meg, csaknem ugyanaz. Tudtam, mikor elvettem, hogy nem szeret, tudtam, mikor együtt éltünk, folytonos hazugság közt, s most is tisztában vagyok vele. Nem csalt meg, értse meg, de nem szeretett. Hanem milyen szép volt! A mi gyalázatos, rossz életünket megaranyozta ez a szépség. Folytonos gyűlölet, harag, düh, elkeseredés kötött össze bennünket, de minden elhallgatott, ha felém fordult az ő arca. Minek mondjam el, mily gyönyörű volt? Mindenki látta, mindenki tudta. Mióta elvettem, e pillanatig őrültség volt a szerelmem; megfoghatatlan, vad érzés, amelyet ki nem olthatott semmi, amit csak fokozott az, hogy az asszony sose szeretett meg. Idővel, uram, beláttam, hogy hasztalan iparkodom ez után… Nem keserített el… Úgy fogtam fel, mint egy ritka értéktárgyat, egy klenódiumot, ami véletlenül került a kezem közé, mondjuk, egy értékes festmény vagy egy világhírű szobor. Olyan is volt, mint egy szobor. Én néztem, s ez boldoggá tett. Az enyém volt! tudja-e ön, mit tesz az, ha egy világraszóló remek van kezünk között. Vigyáztam rá, óvtam minden ellen, ez már nem volt, nem is lehetett szerelem, ez valami viszonzás nélküli istenimádás volt. Amellett oly életet folytattunk, hogy a halált kellett volna kívánnom. Szeszélyes, igazságtalan, kíméletlen volt, és talán, talán meg is csalt. Mit bántam én… Az enyém volt!

A lámpa elaludt, a hold is nyugvóra tért. Pirkadott. Fázó verebek verték az ablakot.

- Egy fehér hajszálat vettem észre a múltkor hajában. Olyan rémület szállt meg, mintha a halállal álltam volna szemben. Napokig fojtogatta torkomat. Fehér hajszál! m i az, más életében? A megnyugvás, az öregség, a csöndes boldogság jele. De nálam! A rombolás, a pusztulás! Kétségbeesés tartott fogva, vad ijedtség. Tőlem az öregkor elrabolta mindenemet, boldogságomat, kincsemet. Mi várt reám, ha elveszik azt, ami egyetlen üdvöm: a feleségem szépségét? Mi marad hátra? A szeszély, az igazságtalanság, kíméletlenség, egy borzasztó családi élet, amelynek nem volt egy boldog órája. És azonfelül látni a pusztulást! Napról napra tudomásul venni, hogy hull le egyik levél a másik után, m int fonnyad el ez a termet, mint vet ráncot ez arc, mint pusztul el minden, mint válik múlttá a szépség, a báj, borzasztó feladat sz. Látni, hogy öli meg a csöndes méreg üdvömet! Azt nem lehet megállani.

Hétházy felállott. Szemei most vérben forogtak.

- Ezért öltem meg – ordította, mint a párduc -, hogy megszűnjék ez a gyötrelem. Maradjon meg emlékemben úgy, amint eddig volt, szépen, imádandóan, fenségesen, mint az isten. Ki tűrné el, hogy istenét meggyalázzák? – Mit kapok a törvény előtt a gyilkosságért? Tíz évet. Boldogság lesz nekem az is, látni fogom őt örökké szépen, ragyogni emlékemben. Ha nem ölöm meg, halálomig kínlódom… Nem fogom látni a förtelmes öregséget!

A szomszéd szobában mozgás hallatszott. Párvy, akit a hideg kivert, felugrott és kiment. Az orvos járt ott künn.

- Nos?

- Megmentettük – szólt az orvos, lemosva a kezeiről a vért.

- Megmentették! – bömbölt a férj. – Gyilkosok! Gyilkosaim!

- Megőrült! – suttogta a bíró az orvos felé.

A doktor egyet szökkent Hétházy felé, aki kikelve arcából állt a küszöbön. Homlokáról csurgott az izzadtság, szürke szemeiben borzasztó félelem tükröződött. Félszegen mozgatta a kezeit.

- Nem őrültem meg – tiltakozott -, önök öltek meg. Most már nincsen semmim a világon.

Forrás: A Hét,  1896., VII. évf.