Zajos hullámok rengetik
A gyönge jármüvet,
Mit a haragvó tengeren
A szélvész meglepett.
Az úr, hatalmas Istenül,
A habzó tengeren
Lépdelve, hű barátait
Bíztatni elmegyen.
S a hullám, melly zajongva, majd
Az égig tornyosult,
Léptére nem mozditható
Kemény uttá lapult.
És látva őt a vész között
Közelgni a vizen,
Szivökben újabb tápokat
Talált a félelem.
De ő kiálta: „én vagyok,
Az úr, ne féljetek;
Csudás erőmbe szirtszilárd
Bizalmat vessetek.”
E hangra Péter válaszol:
’Ha, Istenem! te vagy,
Hozzád sietni a vizen
Nekem parancsot adj’
S parancsszavára hős gyanánt
Elszánva, bátoran,
A zord vihartul hányatott
Habok közé rohan.
S a habzó tengeren nehány
Lépést alig halad,
A förgeteg zugása közt
Félelme felriad.
Melly, a vizen ringatta őt,
Elveszti a hitet;
S alámerülve hőn könyörg:
’Uram! tarts engemet!’
Az úr, kinyujtva karjait,
Ott terme a segély;
S feddőleg szóla! „kis hitű!
Miért kételkedél?”
S kezén ragadva, mint vele
A hányt hajóba ült,
Egy pillanatban a zajos
Vihar lecsendesült.
És látva a hajón ülők
Jezustul e csudát;
Forrón imádták térdükön,
Mint Isten szent fiát!
**
Ha vész borong fejünk felett,
Az élet-tengeren,
Vezérünk a veszély között
Az égi hit legyen.
S ha tiszta fénye lángolón
Szivünkben felkelend;
A sziklaormon léthajónk
Törést nem szenvedend.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten,
kiadja Emich Gusztáv 1845.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése