Sik róna – rajta nincs halom…
S távolban a magas hegyek,
Melyek ott nyulnak északon,
Ide már csak sötétlenek.
Gönyörű táj, kedves vidék!
Melyet szépen kihimezve,
Meddig reá borult az ég:
A természet művész keze.
Szépségein gyönyörködöm –
Kedves rejtek, hűs árny fed el…
És meglep egy szelid öröm,
S száll rám a mult emlékivel.
Örülök és emlékezem,
S elandalgok a mult felett…
Ismerős e vidék nekem,
Látott engem, mint gyermeket.
Itt éltem át gyermekkorom.
Fű, fa, bokor rólam beszél –
Árny itt hűsité homlokom,
S hullott ráma virág,
levél.
A Tisza is, e vén
folyó
Régi medrén ott hömpölyög –
S az ég, most is áldásthozó
Felhőiben fel-feldörög.
És ujitó esőt bocsát –
Majd boltján, az Úr kegyjelét:
Szép szivárvány ívet von át:
S derűben száll áldása szét.
Oh szép vidék, nyilt rónaság!
Legyen mindig derült eged…
S boruljon rád zölden az ág.
Pázsit boritsa földedet.
Arany kalász, habzó vetés
Koszorúzza határidat,
Színes virág, gyümölcsözés:
Földig hajlítsa fáidat!
S folyton-folyvást uj nemzedék
Kövesse a régibb nyomát –
És védje a kegyelmes ég
A lent nyugvó apák porát!...
Forrás: Családi kör 5. szám - 1867.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése