I.
Midőn kicsin valék,
S szivem kivánatát
Betöltve érezém –
Látván a jó anyát.
Midőn még bútalan-
Kies virányokon
Sétalgaték vele
Piczinke lábakon;
Álmélva nézdelém
Soká a kék eget,
Melyről a tiszta nap
Reánk lenézeget.
És öntudatlanul
Kezdém az isteni
Felséget a magas
Egekben sejteni
Kinek – mikint anyám
Beszélte – életem
És mindenem, mivel
Birok, köszönhetem.
És szűnöm át e szép,
Nagy eszme röppene,
Hogy e magas valót
Szeretni kellene.
És rögtön elfogott
Az üdves érzelem,
S szeretni kezdtelek,
Téged, nagy Istenem.
Imám, fohászaim
Hozzád szárnyaltanak,
Édes szülőimért,
Kik tápot adtanak.
Kiknek szelíd ölén
Fellelve nyugtomat,
Megháboritlanul
Aludtam álmomat;
**
S az élet hajnalán
Követve nap napot,
Érezni a kemény
Sors több csapást hagyott.
II.
Magasra felnövék,
Gyermekből ifju lett;
S busan tünödtem a
Letünt idők felett:
Mert szende tárgyai
A szív érzelminek,
Szülőim a halál
Ölébe dőltenek,
Könyűzve kell vala
Most feltekintenem
Az égbe, hol lebeg
Fénytrónod, Istenem!
S te bűn meghallgatád
Az árva szenvedőt,
Vigasztalásira
Adál egy szende nőt.
Adál szerelmet és
Honért verő szivet,
Melly átölelne tán
Száz földet és eget.
Melly átölelne tán
Száz földet és eget,
Csak ősi fényiben
Látná e nemzetet.
S egy ajku népet, egy
Érzelmet e hazán:
E földön élve még
Megüdvezülne tán…
De tudjátok-e mit
Tesz ottan érzeni,
Hol ősi fény után
Lehet csak vérzeni?
Hol a sötét idők
Átkától fénytelen,
S mély bút teremtve lejt
Odább a gyász jelen.
S mit tesz szeretni hont?...
S tán adhat kéjeket,
Átok közt nemzeni
Átokra gyermeket?...
O! emberek, ha van
Lángzó érzelmetek,
E sziv felől ti ugy
Máskép itéljetek.
O! nincs sötét hazán
Miért örvendeni.
Szivnek,melly megtanult
Mélyebben érzeni.
De, a ki hinni tud,
Mért annak a panasz?
Hitében csendesen
Meg tud nyugodni az.
Befátyolozva áll
Előttem a jövő:
Tartósabb örömet
Mért nem hozhatná ő.
III.
Nőm halva – ő vele
Halt el fél életem:
Csak tünt reményeim
Sírját ölelhetem.
Gyászolni egy segit:
Jövőmnek csilalga,
S barátaim közől
Érzelmem él maga.
O! ez hiven karol
Még most is engemet,
S imádni kényszerit
Első szerelmemet.
Kit, mint gyermek, habár
Nem birtam érteni,
Kezdettem a magas
Egekben sejteni,
S kitől zokogva kér
E sziv csak egy kegyet:
Fonyasztná sírba ő
E kínos életet…
Vagy adhat-e a föld
Nyugalmat énnekem,
Míg tartozásimat
Nem látja nemzetem?
Szándékot és erőt
A jóért küzdeni,
S dalt a dicső erényt
Fenhangon zengeni;
Szándékot és erőt
Adj, o nagy ég! nekem,
Hogy hasson a hideg
Szviekbe énekem.
S ébresszen ott erényt,
Nem rendülő hitet:
Ez bir fentartani
Hazát és nemzetet!
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten,
kiadja Emich Gusztáv 1845.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése