Selymes-tapintásúan,
sárgán, édesen,
mintha almaborrá vált volna mára,
ömlik, csurog az őszi napfény
a dombokra meg a tanyára.
Szagos, borzas a trágyadomb,
acélba-villan a kakas farka,
fejét magasra tartja,
félköralakú sebet vág
a csend puha gyolcsába
a kukorékolása.
A pusztulás jegyében diszeiken
szomorkodnak a fák, a giz-gazok,
valahogy lefelé néz minden,
mintha a földre vágyna,
- én is igy teszek majd mielőtt meghalok?
A tanyaház a földhöz lapul,
mint egy heverő őzállat,
a kemény mészpikkely-darabok
a sebes részek mellett
meg vakitanak, mielőtt lemállnak,
az ajtó fekete lyuk,
nem sok jót igér,
mintha az állat eltátott szája volna,
elfojtott titkokat sóhajt,
de csak hallgat,
mintha idegen jött-mentnek válaszolna.
A csapzottan-szőke kazal,
a rozoga kút s a vályú a kútnál
olyan aléltan-némák,
mint az ember,
mikor szenvedni se tud már.
Az udvar üres,
csak néhány fehér csibe kapurgál,
keresztbe, a kék égen
lassan egy madár száll,
a csür fala szürke, előtte a földön
szalmaszálukból rajzolt
kúsza firkálmányok hevernek;
az árnyék hátul mély,
mint a gondolatok néha s mint a vermek.
Ülök a szín mellett a deszkán,
melyen vasárnap az idevalók ülnek,
nézem a dombokat, a tanyát,
s még hiszem, hogy bennem
a megnyugvás bástyái megépülnek.
Nézem a poros szecskavágót,
a tető alatt hallgat,
s csak zsibbadt fáradtságot érzek,
nem nyugalmat.
De lassan minden éledni kezd,
elmosolyodik a paprikafüzér
az eresz alján,
aranyba moccan a tengeri-koszorú,
zöldebb a fazék békehasa
a kerítésfán,
vidámabbak a távoli röffenések,
a virág-csonkok
a tavaszra gondolva összenéznek,
valahogy minden telni kezd értelemmel,
mert ime, a szélső lakás ajtajában
megjelent az ember
Igaz, csak csöppnyi anyóka,
korom-arcú, a kötényre is ázott,
az udvarra löttyint a lábosból
egy kevés cseppfolyós gyémántot.
- Igaz, csak csöppnyi anyóka,
csak öreg anyóka, de – ember!
Egyetlen, aki az itteni eget,
mert itt gürcölt,
szeretni tudja okos szerelemmel.
Felállok, hogy többet lássak,
a fák közt arrább
kastélyféle ház áll,
az úr már nem él benne,
ő azt kapta, ami régen megillette,
a földi sorson való osztozásnál.
Fordulok, hogy többet lássak,
látok is már egy darabot a tájból,
a dombon, melyet lágy kékség határol,
krumpliszedés van,
tó feszül a partnak,
a gép karjai barna sár-pólyából
rózsaszin babákat borogatnak.
A krumpliszárak halott vizi-lények,
sok karjuk bénán nyújtózik a földön,
mert vége lett a földi küldetésnek, -
azt, aminek nincs már semmi haszna,
a bölcs természet rög alá forgatja.
A dombtetőn egy csoport teli zsák,
mint gubás, játszó betlehemesek,
egy lefeküdt, a többi körülállja,
költögetnék a fekvő öreget.
Az asszony hajlong,
fáj a dereka,
mint tegnap és mint száz esztendeje,
megáll, kihúzza sajgó derekát,
és bronzkarjával törli homlokát,
mert sáros a keze.
Rossz papucsában,
a föld szélére megy,
mert nyögdécsel a pokróc-gombolyag,
gyereke fekszik benne,
újhold reménye egén, rongyfelhők alatt.
A domb alatt, a patakparton
únottan időz a növendékmarha-nyáj,
kajla kalap alól kéklik
a pásztor szeme,
benne fénylik kicsiben a táj,
a gémeskúttal együtt,
meg a felhőkkel,
repedezett zománc a sár
a fiatal bika csülkén,
szarva fehér felhőpárnát öklel,
farka bojtja sok sár-bojtra oszlik,
nem moccan, olyan, mint az ősz,
olyan, mint a határ.
Az ember figyeli a földet,
a barna, sáros rögöt figyeli,
s várja, hogy a föld megszólitja,
fejét derübe fölvett,
- de a föld hallgat;
fáradtságot ragyog az ősz,
nem ringató nyugalmat.
Mint nehéz szüreti puttony,
elidőz a dombon a Nap,
az alkony-angyal támasztotta le,
hogy pihenni tudjon,
s folyik minden,mint annyi éve már,
a Nap körül, a Nap alatt.
Elhullott levelek rothadása,
rögek mállása, formálódása,
ostorfa végén veder villogása,
ugatás egybefoly nyújtózása,
lósörény kékes lebbenése,
víz oktalan, önmagát nem értő csevegése,
fűszeres illatok úszása a légben,
bolygók láthatatlan futása a mindenségben.
Én, aki azért vagyok itt,
hogy ember-arcokról alakot gyüjtsek
a magam arcára,
én, kivel a bizakodás jár itt,
hogy a gyülemlő erőt szolgálja,
elmegyek a ház előtt
s egy zárt konyhába benézek,
melyet a szomorúság árnyéka
homlokig benőtt.
Két kenderhajú lányka néz rám
orrukat az üvegre nyomva,
talán reggel óta börtönük
ez a homályos, odvas konyha,
kései legyek, zümmögik körül
fehér arcukat,
szégyellem magam, hogy énrám böven hull a fény
még a lusta kutya is rámugat.
Nem nagy világ, nincs benne minden,
de valami van benne az Egészből,
amitől erőt kap a teljes gondolat,
mint étel a paprika erétől:
a kislányok füle lesz talán
egyszer az a csuda-műszer,
melybe a föld anyás üzenete belesurran,
ha egy ehhez hasonló őszön
almaszagú szél enyeleg majd a fával,
a szalmaszállal, a fűvel.
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése