Üstökön fogott az élet,
S úgy érzed, erős lankad,
Nem leled a fedezéket,
Mely megvéd, - mit hosszú évek
Során a körmeiddel
Kapartál önmagadnak.
Keserü epével teli
A szád, szived, s a lelked.
Lassan agyadba fészkeli
Magát a gondolat: neki
Már hiábavaló
A te élet-szerelmed!
Mintha zuhannál feneketlen
Mélységbe, s mintha véred
Szivárogna el, - minden cseppben
Régi éned, - a verhetetlen –
Apadna ki, - s ki rád tekint,
már látja törpeséged!
- Volt hite maradékával,
Ki sáfárkodni képtelen:
Meghasonlik az önmagával,
És szembe kerülve a mával,
- Úgy jár, mint te; kinek sorsa
Szomorú és reménytelen!
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése