Mikor reája gondolok,
Kicsi bölcsőmre gondolok.
Ringatott puhán, melegen,
Anyám míg feküdt betegen.
Azt mondják, mindig csak dalolt.
Mosolygó, piros arc volt.
Anyám volt, második anyám
A szamosmenti hű leány.
Mikor reája gondolok,
Az iskolára gondolok.
Tanyánkról oda ő kísért
És el nem hagyott semmiért.
Szörnyű kutyákat kergetett,
A sárban a karjára vett.
És este újra várt reám…
Anyám volt, második anyám.
Mikor reája gondolok,
Szelid mesékre gondolok.
Csodás szép országokba vitt,
Még most is látom útjait.
Rossz mostohát, gonosz királyt
Amint előtte félve állt,
Mert mindenkit megbüntetett
Ki üldözött szegényeket.
Mikor reája gondolok,
A bús életre gondolok.
Eltűnt mellőlem csöndesen
Él valahol és nem üzen.
Nem kér semmit, hogy ringatott
Meséivel, hogy altatott.
Nem tudja, arca mint lebeg
Felém ezernyi arc felett.
Mikor anyámra gondolok,
Mindig reá is gondolok.
Titokban egy-egy szentmisén
Anyáméval az ő nevét
Becsempészem a vértanuk,
Pápák közé. Ragyogva jut
az égbe így. Azért ragyog,
Mert gyermekszív fölött dalolt.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése