A
tizenegyet rég elütötte. Feszült várakozás közt halad az idő. Percenként a fali
óra mutatójára fordul az emberek tekintete.
Tizenöt…
tíz… öt perc…!
A
néma csendben, melyben eláll csaknem a lélegzet is, méltóságos lassúsággal üti
végre a tizenkettőt. Az utolsót azonban már nem hallotta senki, hatalmas
harangszóban veszett el.
Kint
szokatlan hideg uralkodik, de azért vannak, akik nem félnek a hidegtől, s nem
egy ablak nyílik meg a harangok ünnepélyes, megható, üdvözlő szavára.
A
harangok zúgnak-búgnak s nem egy szem megnedvesül, könnyekkel telik meg,
áldozatul a fájó emlékezés oltárára azokért, kiket a legtisztább szeretet ölelő
karjai sem hozhattak át az újesztendőbe. Kint a bús temetőben, fagyos hantok
között keresik fel őket e hangok.
A
harangok zúgnak-búgnak, felverik azokat, kiket a lankasztó várakozásban előbb
elnyomott az álom, megzavarják itt ezeket, kik dévaj kedv, rózsás derű,
kihangzó pohárcsengés, vagy „három a tánc” – „hogy volt” – mellett várták e
komoly pillanatot.
Ünnepélyes,
meglágyító a harangok érc-nyelve. Meglágyul-e szíve ez üdvözlő hangokra a
Megérkezettnek? Kiöntendi-e oly hosszú időn át visszatartott bőség szaruját a
nemzet sokat hányatott életére? Derülnek-e boldogabb napok? Küszöbön-e már a
kor - - - - -
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán?
A
jövő Isten kezében van. Kulcsát azonban az emberek, a nemzetek kezébe tette le
az alkotó. Vedd, ragadd kezeidbe, nemzetem! Miként?
Hass, alkoss, gyarapits:
S a haza fényre derül!
Hass!
élő hittől dagadó kebellel, élő hittől ama „látható Isten” s gondviselése
iránt, kinek ujját ott látja a nemzet koszorús írója: a csillagos tejútban, az
aszú falevél férgeinek életében, saját sorsa rejtélyes fordulataiban, az emberi
lángész remekeiben; ott látja különösen nemzete csodateljes történetének
lapjain. Hass! élő hittel ragadva meg annak vezérlő kezét, „ki egyaránt szereti
a trónust s az ekét.”
Alkoss! kitartó munkássággal, gyarapits! józan takarékossággal. Légy
büszke e két tulajdonra, ha birtokába jutottál. Munkásságoddal Isten parancsát
teljesíted, takarékossággal ellentállasz a pokol incselkedéseinek. E két
tulajdonról vallja a nagy római szónok, hogy diadal az oktalan vágyakon, az
erkölcsé a bűnön, ellenőrzik – úgymond – a szenvedélyeket elhárítják a
gondokat, törülnek könnyeket s biztosítanak kényelmet, nyugalmat, jövőt!
S a haza fényre derül! Sebeiből kigyógyul,
terhei megfogynak, áldás lesz a munkás verejtéken,megelégedés, boldogság a
családi tűzhelyeknél, szeplőtelen a nemzeti becsület s megnyílik a templom
számunkra újra
- - - hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
De
hova jutottam…? A harangok ünnepélyes szava elnémult. A munka órája itt.
Fel nemzetem apraja, nagyja,
Szégyen reá, ki lomhán vesztegel
Dicsőség arra, a ki dolgozik…
Válasszatok most: szégyen vagy dicsőség!
Forrás: Vasárnap – I.
évf. 13. sz. Felső-Bánya, 1881. január 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése