2019. nov. 15.

Barabás Gyula (1894-1973): Ősz



Kicsi, egyemeletes az állomás épülete. Jobbján darabka kert, balról a raktár, erre rá is van írva komoly, fekete betűkkel. Fölöslegesen, mert mindenki tudja. A kertben néhány tő fehér virág, őszirózsák, nedves, komor illatuk ideérzik. A virágok mereven tartják fejüket, szinte harciasan, látszik rajtuk, hogy felkészültek mindenre. Arra, hogy szembenéznek a dérrel, faggyal, mely előbb-utóbb megérkezik egy hajnalon halkan és kérlelhetetlenül, amint az igazán nagy és végzetes dolgok érkeznek.

A bakter már föltette báránybőr kucsmáját, kezében két lámpa, tömören és örökkévalóan, mint maga a szolgálat.

A sínek fénylenek az éjszakai harmattól, a kút körül kacsák totyognak, a tócsában csőrük fáradhatatlan mohó keresésével, mintha valami nagyon fontosat elvesztettek volna, és azt keresnék az iszapban. Az iroda függöny nélküli ablakán át kicsillan a távíró rézkorongja. Halk ütemes nesze is kihallatszik egy fiatal vasutas ül a távíró előtt. Blúzán aranyzsinór, fénye még új, ő is fiatal. Dús szőke haja homlokába hull, amint a távíró fölé hajol, balkezének ujjával tartja a papírszalagot. A szalagon üzenetek, sorsok peregnek át ujjai között. Születés és haláleset, üzleti hír és üdvözlet, valaki meghalt, valaki megszületett. Valaki megérkezik, vagy elutazik, mindez közömbös, vég nélküli kopogás a távírógépen. Csak pont, vonás, pont a papírszalagon, mely lomhán egykedvűen tekerődik, de valahol a világban könny, sóhaj, sikoly és kacagás fakad a papírszalag nyomában.

A vasutas elengedi a szalagot. Fölkel az asztaltól és kinéz az ablakon. Magas fiú, feje büszkén emelkedik ki blúzának aranyzsinóros keretéből. Az ablakhoz lép és rám néz egy pillanatra, szokványos és ráérő érdeklődéssel. Egy ember, gondolja, és ebben megnyugszik. Aztán elsiklik szeme a távolba. Ott egy tehervonat pihen, mint fáradt öreg ember hosszú utazás után. Amögött fűzfa, sárgán és hajlottan, mint aki belenyugodott mindenbe, aztán mögötte a világ tárul, az ősz, a semmi.

Fönt az emeleten, az állomásfőnök lakásának ablakán hímzett fehér függönyök. A vonat már jelez, megyek tovább.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése