Kicsi,
egyemeletes az állomás épülete. Jobbján darabka kert, balról a raktár, erre rá
is van írva komoly, fekete betűkkel. Fölöslegesen, mert mindenki tudja. A kertben
néhány tő fehér virág, őszirózsák, nedves, komor illatuk ideérzik. A virágok
mereven tartják fejüket, szinte harciasan, látszik rajtuk, hogy felkészültek
mindenre. Arra, hogy szembenéznek a dérrel, faggyal, mely előbb-utóbb
megérkezik egy hajnalon halkan és kérlelhetetlenül, amint az igazán nagy és
végzetes dolgok érkeznek.
A
bakter már föltette báránybőr kucsmáját, kezében két lámpa, tömören és
örökkévalóan, mint maga a szolgálat.
A
sínek fénylenek az éjszakai harmattól, a kút körül kacsák totyognak, a tócsában
csőrük fáradhatatlan mohó keresésével, mintha valami nagyon fontosat
elvesztettek volna, és azt keresnék az iszapban. Az iroda függöny nélküli
ablakán át kicsillan a távíró rézkorongja. Halk ütemes nesze is kihallatszik
egy fiatal vasutas ül a távíró előtt. Blúzán aranyzsinór, fénye még új, ő is fiatal.
Dús szőke haja homlokába hull, amint a távíró fölé hajol, balkezének ujjával
tartja a papírszalagot. A szalagon üzenetek, sorsok peregnek át ujjai között.
Születés és haláleset, üzleti hír és üdvözlet, valaki meghalt, valaki
megszületett. Valaki megérkezik, vagy elutazik, mindez közömbös, vég nélküli
kopogás a távírógépen. Csak pont, vonás, pont a papírszalagon, mely lomhán
egykedvűen tekerődik, de valahol a világban könny, sóhaj, sikoly és kacagás
fakad a papírszalag nyomában.
A
vasutas elengedi a szalagot. Fölkel az asztaltól és kinéz az ablakon. Magas
fiú, feje büszkén emelkedik ki blúzának aranyzsinóros keretéből. Az ablakhoz
lép és rám néz egy pillanatra, szokványos és ráérő érdeklődéssel. Egy ember,
gondolja, és ebben megnyugszik. Aztán elsiklik szeme a távolba. Ott egy
tehervonat pihen, mint fáradt öreg ember hosszú utazás után. Amögött fűzfa,
sárgán és hajlottan, mint aki belenyugodott mindenbe, aztán mögötte a világ
tárul, az ősz, a semmi.
Fönt
az emeleten, az állomásfőnök lakásának ablakán hímzett fehér függönyök. A vonat
már jelez, megyek tovább.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése