Gyenge valék, apró gyermek,
örömteljes volt éltem:
Szobám tele volt játékkal…
S én mindent törtem, téptem.
Jó anyám kereste kedvem:
Egyetlen fia valék…
Szeretete kényeztetett…
Óh meg vert hamar az ég!
Kert volt éltünk s mi a rózsák:
Két kis nővérem és én;
Mosolygott ránk a fényes nap
S én őket nem szeretém…
Vihar támadt a kert felett,
Leszakadt a bősz felhő…
Jó anyánk lesujtva elhunyt…
Vissza hozzánk soh’ sem jő…
Árvák lettünk, megszánt árvák:
A rokon sziv könyörült;
Két nővéremet elvitték…
Szemembe egy könyv sem ült.
Magam valék, semmi társam,
Játékomnak vége volt…
Arczom sápadt, ruhám kopott,
Rongyos, nem volt rajta folt…
Senki sem viselte gondom;
Apám arcza komorult…
Kivitt anyám uj sirjához,
És a hantra leborult.
Ő sírt – és én csak őt néztem
Nem értém, ez mit jelent?
Nagyot sóhajt, megmerevül…
És jó lelke elreppent…
Eltemették ő hozzája:
Kettős lett a sírhalom,
Kétszeresen fájós szivvel
Őket már ma siratom…
Árvaságom sulyát érzem;
Oly puszta az életut…
Én senkit sem szeretek itt –
Csak hordom a kint és bút.
Tanitsatok meg szeretni!
Adjatok hő jóltevőt;
Jézusom, ki magához hiv,
Mutassa meg a jövőt…
Karácson van… szól az ének…
S e kettős sír oly néma; -
Szent falaid közt – árvaház!
Mily boldog lehetnék ma…
Fogadj hát be és kárpótolj
Azért, a mi eddig ért…
Te léssz az
én karácsonfám,
Fogadj be az - Istenért!!
Forrás: Vasárnap – I. évf. 12. sz. Felső-Bánya, 1880. decz.
26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése