Rostás Ottó: Zizh

 

I.

Elérkezett tehát a nap és Zizh ott állt Mrgh előtt.

Mrgh persze egyelőre észre sem vette őt – ó, a munkások parancsnokának rengeteg dolga volt, nem pazarolhatott el egyetlen pillanatot sem! Most is, miközben jelentéseket hallgatott és az ügyetleneket dorgálta egyben a szállítókat ellenőrizte s nem felejtkezett el a rakodókról sem. Mindamellett, mert időérzéke tökéletesre finomodott, egyetlen fölösleges mozdulatot nem tett: a kupolaterem derengésében zavartalan lendülettel folyt a munka. S a tapasztalatlan ifjú nem tudhatta, hogy tétlennek tűnő várakozása közben éppen Mrgh szeme láttára gyakorolja a Boly egyik erényét: a türelmet, mert abban rejlik a kitartás.

Végre, hirtelen futamodással előtte termett.

- Te vagy a mai jelölt? – kérdezte s egyben szánakozva csóválgatta fejét. – Ej, ej… talán utóbb Katonának jelentkezel, nem? Nos?...

Az ifjú hangya a Boly törvényének parancsára alázatosan hallgatott.

Mrgh hirtelen elrohant a szállítók összerombolták az egyik folyóbejárót. A bűnösöket egy-egy fordulónyi munkaeltiltásra ítélte s azonnal két építőmunkást irányított az összerombolt bejáróhoz.

Haragos csápjelzésekkel állt megint a jelölt elé.

- Nem látszol túlságosan tehetségesnek – mondta lenézően -, de rendkívüli körülmények arra késztetnek, hogy kísérletet tegyek veled. Sok a Munka és kevesen vagyunk… és még kevesebbek a Katonáink…

Most keményen Zizhre nézett, úgy folytatta:

- Erős és gyors vagy Zizh, te harcosnak születtél! Menj el hát a nagy Sivatagon túl a vörösök országába és térj vissza a nap nyugvó sugaraival. Jelentkezz nálam a törpeakác édes tetvével. Menj, Zizh…

Ó, Mrgh, Mrgh! Zizh erős volt, gyors és a Táj barátja, de ezt a feladatot még az öreg harcosok közül sem akármelyik oldhatta volna meg s – íme, ő kapja!

De Zizh harci üdvözlést intett és ment.

Mrgh pedig, miután még egyszer meggyőződött róla, hogy a raktárakban rendben halad a munka, kisietett a főkapuhoz.

- Igyekezzetek! – kiáltott a teherhordókra. - Egy fordulónyi idő és nagyobb esőt kapunk. Hamar, hamar, a főkaput el kell zárnunk…

II.

Zizh útja tulajdonképpen nem a pázsiterdő felé vezetett, mégis a járt úton maradt. Ó, mert Zizh nemcsak gyors és erős volt, hanem ravasz is és úgy gondolta, hogy a Munkások elejtett szavából egyet-mást hasznára fordíthat. Az óriásdongó testénél tehát maga is a dolgozók közé állt és megtudta, hogy a Sivatag bármennyire lakatlan is, sokszor bő zsákmányt hord, csak az a kár, hogy kevés a csúsztatófű rajta, lassú a szállítás.

Ennyit hallott Zizh a dolgozók beszédéből, de ekkor sietve otthagyta őket. Mert nemcsak gyors, erős és ravasz volt, hanem okos is és egyszeriben megértette, hogy a Munka művészei nem a Harc világában élnek s véleményeikben nem talál útmutatást.

Lekanyarodott tehát az útról és járatlan erdőkön keresztül igyekezett a Sivatag felé. Ment, ment előre rendületlenül és az egyre satnyuló növényzeten keresztül csakhamar meglátta a Sivatag szélét. Ugyanekkor két határőr bukkant föl előtte. Zizh hirtelen egy széles levél mögé rejtőzött, s így beszédjükből megtudhatta, hogy a Sivatag már inkább a vörösök vadászterülete is, hogy kémeik és járőreik nem ritkán a bozótos széléig merészkednek.

És ekkor Zizh gondolatban mélyen meghajolt Mrgh bölcsessége előtt és megértette, miért nem tájékoztatta őt a rá leselkedő veszélyekről. Mert a vörös járőrtevékenység hallatára sok ifjú fordult volna vissza a Törzs szégyenére…

De Zizh nemcsak gyors és erős volt, nemcsak ravasz és okos, hanem bátor is. Fölnyújtott csápjaival megkereste a Tájat, azzal rálépett a Sivatag homokjára.

III.

Végeláthatatlan messzeségbe nyúló, fehéren csillogó homok, sehol egyetlen csöpp víz, vagy egyetlen szál fű, míg a nap kétszeres erővel tűz: ebben a Sivatagban haladt Zizh már jó ideje, anélkül, hogy egyetlen más élőlénnyel találkozott volna. Aminek azonban örült: tájérzéke tökéletesen működött és nyílegyenesen vitte a sosem látott cél felé. Pedig ettől az egytől félt, a Táj megmérhetetlen és felfoghatatlan méreteitől: a Valóság és Lehetőség nem mindig egyesült benne maradéktalanul… nos, úgy látszik, ez a hibája elmúlt és nagy Harcos lehet belőle – hála Mrghnek, aki őt kiválasztotta.

Föllelkesülten iramodott tovább, s mivel éppen feltűnően sima terepre ért, gyorsaságát még inkább növelte. Különben is, időérzéke azt jelezte, hogy hamarosan eső lesz – Mrgh milyen régen tudta már! – és a sodrás veszélye százszorosan fenyegette a búvóhely nélküli Sivatagban. El kell tehát érnie a vörösök erdejét, mielőtt az első csöpp lehull.

És ekkor, villámgyors futása közben, hirtelen megindult alatta a talaj. Mielőtt félreugorhatott volna, torkáig süllyedt a finom homokba s inkább meglepődve, mint ijedten, érzékelte, hogy a Sivatag foglyul ejtette. A következő pillanatban azonban dermesztő félelem bénította meg tagjait.

Zizh még sosem hallott a hangyalesőről, nem tudhatta tehát, hogy annak a csapdájába került. Azt azonban azonnal észrevette, hogy a tölcsérszerű szakadék nem a természet munkája: feltűnően váratlan és túlságosan szabályos – és a gördülő talaj mindenképpen csupán egyetlen pont felé vezet, a szakadék mélyén feketéllő nyílásig. És abból a nyílásból a halálos veszély lehelete bűzlik föl.

És ekkor hirtelen két rettenetes olló csattant a szakadék mélyén és egy borzalmasan csillogó szempár sugara lövellt föl

Zizh tehát meglátta őt és bizonyos volt abban, hogy a leső szeme sem rosszabb – mégis, most, a legnagyobb veszély pillanatában igazolta Mrgh-et. Időérzéke azonnali esőt jósolt s ő inkább a sodrás veszélyét vállalta, mintsem önként guruljon a halál ollói közé. Most már minden igyekezettel testét szabadítgatta s nem törődött azzal sem, hogy a legördülő szemcsék a csattogó ollón porzódtak szét.

Hirtelen szélroham sodort végig a katlanon, aztán nagy csöppekben megeredt az eső. Ekkor Zizh észrevette, hogy a leső nyílását besodorta a homok, s hogy a tölcsér talaját járható réteggé kötötte a víz. És máris ott rohant a tölcsér oldalán és csakhamar messze maga mögött hagyta a halál vermét – a természetben bízott és a természet nem csalta meg.

A víz rettenetes csapdosással verte a Sivatagot, de hát akkor sem fordulhatott volna vissza, ha tájérzéke nem súgja meg, hogy már közel a vörösök erdeje. Rohant előre rendületlenül.

A Sivatag pedig hirtelen őrjöngő ellenféllé változott. Hatalmas víztömegek patakokká és folyókká ömölve, bőgve sodorták a habzó talajt. Kavicssziklák gördültek a dombok tetejére, belefröccsentek a fortyogó kátyúba s a frissen hasadt szakadékokban zuhogott, örvénylett a víz… és Zizh mindezeken keresztül, olykor úszva, olykor sodortatva tört előre. Már nem látott semmit…

Ekkor hirtelen satnya fűszál villant meg lába alatt és a víz üvöltésén keresztül valami zizegő zúgás úszott feléje.. és tudta, hogy az a sötét vonal már a vörösök erdeje. Még egy nekirugaszkodás – aztán már széles, védő levelek hajoltak fölébe.

Legyezte a Sivatagot.

IV.

Zizh tehát itt rejtőzködött a vörösök erdejében. Friss, erős teste már eleget pihent, de az eső még egyre esett és időérzéke azt jelezte, hogy egy fordulóig eltart még. Nem várakozhatott tovább, hiszen egy fordulóig eltart még. Nem várakozhatott tovább, hiszen az igazi feladat még előtte állott: zsákmány nélkül nem térhetett vissza. Kimerészkedett hát a sűrű esőbe s a következő pillanatban boldogan ágaskodott föl: harci szerencséje a legjobb helyre vitte! Kényszerpihenője a törpe akác levelein élő illatos tetvek tanyája alatt volt.

És Zizh egy pillanat alatt határozott. Nem félt az esőtől és nem félt az esetleges őrszemektől. Felkúszott a törpe akác törzsén és diadalmas csápjelzéssel rontott a levelek homorulatában nyüzsgő tetvek közé. Ó, ilyen kövérek és édesek voltak! Nem állhatott ellent: míg a legszebbet válogatta, sorban végignyalta őket - a legnagyobb gyönyört élvezte! Aztán egyszerre észbekapott; gyors iramodással lekúszott a fáról és az egymás fölé hajló fűszálakon kitornászott a Sivatag szélére. Harci agyarában puhán, de biztosan szorult a kövér tetű. Így várta az eső végét.

És ekkor meglátta az első vöröst.

Első látásra csalódott benne. Hogyan? Ettől, a nála fejjel rövidebb harcostól féljen, akinek ráadásul oly rövidek a lábai, hogy igazán nem kívánhatnak tőle gyorsaságot?...

Aztán a vörös nagy lomhán előbbre kúszott, s a Tájat kémlelte; úgy látszik, ő is a Sivatagba készült.

De ekkorra Zizh véleménye is megváltozott. Ha a vörös rövidebb volt is, mint ő, ez a rövidség zömök erőben nyilvánult. és a fegyverzete szinte lehúzta fejét – ó, azzal az ollóval egyetlen vágásra ledől a gyökerében erős lándzsafű!...

Zizh tehát nem támadott, hanem még inkább a fűbokor mögé rejtőzött. S amikor az utolsó esőcsepp lehullott, még egyszer megkereste a Tájat, aztán, mert nem várhatta meg, amíg a vörös másfelé fordul, nekivágott a Sivatagnak.

Látta, hogy a vörös észrevette őt és azt is látta, hogy lomha mozgással utána iramodik.

V.

Vissza a győzelmes úton, vízmosásokon és omlatag szakadékokon keresztül, az alig megszületett tavakban, csillogó nap fényében – Zizh szint repült, észre sem vette a tetű súlyát. A vörös végleg elmaradt.

Persze, azért mégis nehezebb volt az út visszafelé és a tetű súlya is mintha megnövekedett volna – ó, szép, kövér volt! – de ez nem jelentett különösebb veszélyt, hiszen már az út felén túljutott. Mindenesetre egy magas dombról visszanézett; nem mintha nyugtalankodott volna, hanem, mert harcos volt és Mrgh tanítványa. Legnagyobb csodálkozására egy sebesen közelgő vörös pontot látott a nemrég elhagyott szakadék szélén.

Hatalmas szökkenéssel iramodott tovább. Nem értette, hogy a lomha vörös miképpen juthatott már a szakadékig? Igaz, a tetű egyre fékezi futását, de ez az iram is gyors volt s meg kellett állapítania, hogy a vörösök nem is olyan rossz futók. Messze maga előtt megint dombot látott; fokozottabb lendülettel futott feléje, hamar elérte, ott megfordult és – meghökkent.

A távolság csökkent. Mintha már a tömzsi vörös dobogását is érzékelte volna!

Most már szorongva és merevedő lábakkal futott tovább. A sivatagi útnak mg egyötöde várt rá és szabályos futása szaggatottá, kuszálttá vált, míg fejét a tetű majdnem a földre húzta.

Egy meredeken összekuszálódtak a lábai és úgy gurult a mélybe, de mire föltápászkodott, már az új, harcos Zizh volt. A tetűt hirtelen egy szikla mögé rejtette s ő maga harcra készen sietett ki a sík terepre. Most már nem félt. Karcsú tora megszabadult a fölösleges tehertől és fejét magasra emelve, harcias csápjelzéssel várta a üldözőt.

Nem kellett soká várnia. A meredély szélén megjelent a vörös és akár egy tömör páncélgolyó gurult a mélybe – az á lába alól is kifutott a talaj.

Zizh ezt várta. Villámgyors cikázással termett mellette, s mielőtt a vörös felugorhatott volna, hatalmas marással vágott kalimpáló lábai közé, azzal félreugrott.

A vörös rettenetes fegyverzetét csattogtatva állt föl, aztán orra bukott. Erősen imbolyogva megint fölállt s mintha Zizh ott sem lett volna, mereven maga mellé bámult.

Három első lába ott hevert a homokban. Zizh vágta le!

A vörös reszketni kezdett: tudta, hogy elvezett. Zizh pedig kecsesen, sebesen, mint a villám ugrándozott körülötte és nem nyugodott, amíg le nem vágta mindegyik lábát. Aztán levágta a fejét.

És ekkor Zizh fölfutott a dombra és a lefelé hajló nap sugaraiban győzelmi csápjeleket integetett.

VI.

A nyugvó nap bágyadt sugarakat öntött a földre és a fűerdőkben már nedves szellő terjengett. A mellékjáratokat régen eltorlaszolták, csak a főkapu előtt tartott még a nagy sürgés-forgás: most szállították be a földarabolt dongó utolsó tagjait. De Mrgh újabb munkáscsapatokat vezényelt ki s napnyugtára azzal is végeztek. Aztán bezárták a főkaput.

És Mrgh ezen az estén a szokásosnál is elégedettebb volt. A Boly ma ismét új Harcossal szaporodott, akit maga kísért a Harcosok kupolatermébe.

Aztán besietett a tetvek kamrájába és boldogan nyalogatta Zizh zsákmányát. Megállapította, hogy az új tetű sokkal ízesebb, édesebb és kábítóbb tejet ad az itteni tenyészetnél, elhatározta tehát, hogy hadat indít.

És aztán jelentéstételre indult a Szentélybe.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.