Alkonyatkor,
az idegen kisvárosban, mikor a mellékutcákat is úgy kutatja át az októberi,
esti szél, mint egy titkosrendőr, esküvőt tartanak egy templomban. Kis templom
ez, félig nyitott ajtaján át gyenge, rebbenő gyertyafény és virágillat szivárog
a korán elsötétített utcára. A templom bejárata előtt rozzant bérkocsi áll,
feldíszítve őszi virágokkal. A templomhajó csaknem sötét. Az oltár előtt
lobognak csak gyertyák. megvilágítják a ministráns fehér karingjét és vörös
kabátját, az eskető pap magas, sovány alakját, a térdelő férfit és nőt, akik e
pillanatban esküsznek örök hűséget egymásnak, s a násznépet, homályosan és
bizonytalanul, a padsorokban.
Ez
a templom az idegen kisváros egyikmellékutcájában szegényes hely: nincsenek műkincsei,
ritka szobrai, sem becses festményei. A falak csaknem csupaszok. Az oltár
minden dísze a virágok. Látnivaló, itt szegény emberek esküsznek, temetkeznek,
keresztelnek, könyörögnek, ájtatoskodnak. A levegő is nedves, mint az öreg,
szegény, régi épületekben mindenhol, csak a virágok és gyertyák fojtott illata
enyhíti ezt a dohos, nedves fülledtséget. A násznép megtölti a padsorokat:
kendős asszonyok állanak itt, láthatóan szegény rokonok és ismerősök, majd
feketébe öltözött, ünnepies viseletű családtagok, az első padokban. A pap már
végzett az esketéssel, két ember, egy férfi s egy nő, Isten és ember előtt
megfogadják, hogy egymáséi lesznek, s egymást el nem hagyják, sem rosszban, sem
jóban, holtomiglan, holtodiglan. Egy kehes orgona megszólal a bejárati ajtó
felett, a magasban: valamilyen ismeretlen nászindulót játszik, melyet soha nem
hallottunk még díszes esküvőkön, a gazdag és híres templomokban. Mintha
Mendelsson „Nászinduló”-jára nem futná azoknak, akik e szegény templomban
esküsznek. Minden vedlett, homályos, harmadrendű itt. Mert vannak harmadrendű
esküvők is, mint temetések.
A
fiatal pár, most, mikor az orgona megszólalt, s a pap már összeadta őket,
zavartan fordul a násznép felé. Csakugyan fiatalok. A férfinem lehet több mint
huszonöt éves az asszony, talán húsz. Mindketten szőkék és különösen
fehérbőrűek, de lehet, hogy csak a gyertyák kísérteties visszfényében hatnak
ilyen sápadtan és fehéren. A férfi iparos lehet, legény, talán most készül,f
elesége hozományával, önállósítani magát: frakkot visel, azt a bizonyos, vidéki
báli jelmezkölcsönzőből bérelt, idegen frakkot, melyet életében most öltött fel
először, s valószínű, hogy életében soha többé
nem viseli ezt a rendkívüli öltözéket. Minden egy számmal nagyobb vagy
kisebb, mint illene: a gallér és a kemény ing bővebb, a frakk-kabát szűk, a
kabátujjak rövidek, a nadrágot kénytelen volt feltűrni a boka felett, mint a
régi gavallérok, esőben. A fehérnyakkendőt gondosan csokorra kötötte a fiatal
férj, s ez a fehér piké gubancosan feszül a nyakon, mint az akasztott nyakában
a hóhér kötele. Ádámcsutkája kidülled a gallér kihajtásán, szőke üstöke
csapzott. Fehér cérnakesztyűje gyűrött már és izzadt. Homlokáról patakzik a
verejték.
A
fiatalasszony nyugodt és biztosabb dolgában, mint a férfi. Viselete is
előkelőbb, önhittebb. Fehér esküvői ruhát visel, melyet a házi varrónő szabott
és varrt, a „legutolsó divat” szerint, amint ezt egy hetilap szabásmintái közül
ellesték. De ez a jelmez örök, divaton túli, mint az emberiség régi vágyainak
jelmezei. A mirtuszkoszorú, a hosszú fehér kesztyűk, a menyasszonyi csokor, a
sleppes fehér selyemszoknya, a darázs-derék, mindez szabályos, klasszikus. A
férfi homloka alacsony, nyomott, a nő homloka nyitott, fehér. Pillantása is
öntudatos, tárgyilagos. A férfi meghatódott szertartás közben, az asszony
nyugodt maradt és figyelmes. Most, mikor a pap eltűnik a sekrestyeajtóban, az
asszony legnagyobb gondja, hogy a rokonok és barátok ne tapossák le szoknyáját.
Aztán csókra nyújtja arcát az ismerősöknek. Társadalmi, csak nem fölényes. Ő
viszi majd a szót a házasságban, a férfiből mestert farag, talán kiemeli a
műhelyből, áthelyezi mindkettőjük életét egy magasabb életformába. Nyugodt,
erélyes fiatal nő, aki élete legfontosabb, ünnepi pillanatát éli most, minden
mesterkélt érzelmesség nélkül. Jó házasság lesz, a férfi mukkanni sem mer majd.
De
most, e pillanatban, mikor a kis vidéki templom rekedt orgonasípjain felhangzik
a szegényes nászinduló, s a férfi karját nyújtja az asszonynak, hogy az
örvendezők, siránkozók és tolakodók tömegén át a felvirágzott gépkocsihoz
vezesse: az asszony megtorpan. Kesztyűs kezét váratlan mozdulattal szeme elé
emeli, hogy ne lássák könnyeit. Fehér szatyrából kis pénztárcát húz elő,
ügyetlenül és izgatottan kapar az erszényben, s a pénzdarabbal Szent Antal
perselye felé indul. Elengedi férje karját, letérdel a Szent kezdetlegesen
faragott szobra előtt, s amíg remegő kézzel perselybe hullatja a pénzdarabot,
magánosan, lehajtott fejjel, leroskadva és összeomolva imádkozik. A férj, a
családtagok némán állanak körülötte. Az asszony feláll, rendbe szedi ruháját,
mosolyog, haját igazítja. szeme az ima pillanataiban megtelt könnyekkel. De az
érzelmes pillanaton már túlesett, s most dacosan és jókedvűen karol férjébe,
erélyes léptekkel indul a kijárat felé.
Az
utcán már a sötét lappang, mint az álruhás bérgyilkos. Ebben az órában millió
és millió ember áll fegyverrel kezében, mindenhol a világban, hajókon, a föld
alatt, árkokban és szabad mezőkön, betonpincékben és repülőgépek fedélzetén.
Irtózatos erők rángató görcsében remeg a világ, s minden, ami emberi. Az élet
foszlóbb, illanóbb, mint az őszi réteken az alkonyati köd Az asszony erélyesen
vezeti a férfit: most hazamennek, ünnepi vacsorát esznek, s két ember, örök
törvények szerint,melyek éppen olyan erősek és változhatatlanok, mint a halál,
kezdi az életet A férfi meghatott és dagályos e pillanatban, a kölcsönkért
frakkban, ünnepi érzésekkel szívében; az asszony egyszerű és céltudatos. Lehet,
arra gondol, hogy megveszi holnap a lakásba a kartonfüggönyöket. De lehet, hogy
erre gondol, szavak nélkül: az életnek van valamilyen mélyebb értelme, melyet
mi, emberek, akikkel megtörténik minden – háború és béke, idill és szörnyűség
-, nem tudunk teljesen megérteni. Mégis, valószínűbb, hogy a kartonfüggönyökre
gondol.
S
mert szegények és fiatalok, talán a boldogságra is gondolnak e pillanatban.
Azzal a tájékozatlansággal és vad erővel, ahogyan csak a szegények és a
fiatalok hisznek az élet nagy jelszavaiban. S mert rendkívüli dolog történik ez
órában, életükben, elhiszik egy pillanatra, hogy az élet is egészen rendkívüli
esélyekkel telített folyamat, s van benne valamilyen csodálatos, ünnepies elem,
amilyen egy esküvő, keresztelő, vagy temetés. S amint nézem őket, az idegen
városban, a szegényes kis templomban, minden tapasztalással szívemben és minden
érveléssel eszméletemben, nem tudok vitatkozni e meggyőződésükkel. Lehet, hogy
van valami csodálatos is az életben. De most már elhallgat az orgona, s vége az
esküvőnek.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése