Bizony vétkeztünk a mi
atyánkfia ellen,
mert látánk az ő
lelkének keserüségét, mikor
velünk könyörgött, és
nem hallgatánk meg
őtet, azért következett mi
reánk e nyavalya.
V. Móz. XLII. 21.
Nagy volt az a bánat, nagy volt az a szégyen,
Mely József bátyjait érte vala régen;
Midőn hitvány pénzért, a kit eladának:
Fölemelte Isten Egyptom urának.
Midőn beteljesült a gyönyörű álom,
Melyet a bölcs ifju látott egy szép nyáron.
S a tizenegy csillag, a tizenegy testvér:
Földig leborulva bűnbocsánatot kér.
De ki irhatná le, a mit József érzett,
Midőn e bús foglyok szeme közé nézett.
Midőn fölismerte bennök testvéreit,
Megindulásának elrejtve könnyeit.
Más, ha a szerencse zöldágra ülteti,
S van a ki valaha talán vétett neki:
Alig várja – mint a farkas a bárányon –
Hogy felebarátján véres boszut álljon.
Izráel reménye nem oly virág vala,
Melyből mérget lehel a bosszu angyala:
Biborba öltözve, arany láncz a nyakán,
Mégis szelid erkölcs zendült meg ajakán.
Mi szép ha az Istent a halandó féli!
S amint a tűz lelkű Juda elbeszéli,
A megfenyitett föld népének éhségét,
S a kesergő Jákób siralmas vénségét.
A mint kérve kéri a nem ismert testvért,
Szánja meg, a kikre oly nagy keresztet mért:
S atyjok őszfejére, hogy a port ne hintsék,
Oldozza fel a kis Benjámin bilincsét.
József lelke, mint a felzajgó tengerár,
Mely a vihar miatt nem fér medrébe már,
Nem tarthatván tovább a sirástól magát,
Nagy hirrel tölti be Faraó udvarát.
S forró ölelésre kitárva karjait
Nem vádakkal sujtja remegő bátyjait.
Hogy ne érje őket többé semmi szégyen:
Eszközöknek nézi az Isten kezében.
Kik ha Pótifárnak el nem adták volna,
Szavára egy ország most meg nem hajolna.
S először is atyját kérdezve, hogy él-e?
Most nem szállithatná a Gózsen földére.
Az élet Urához nem rebegne ének,
Hálatelt ajkiról Izráel népének.
Melyet a dicsőség szekerébe vonva,
Fényes diadallal hozott Egyptomba.
S miért illetem én ez ősrégi képet?
József ködfátyolát miért bontom széjjel?
Nem lehet a napot hiven visszaadni,
A halvány szinezet gyarló ecsetével.
Oh, nekünk is van egy isteni testvérünk,
Nem elveszve, mint a hitetlenek vélnék.
S távol jóatyánktól az élet pusztáján,
Be sokszor megbántjuk ártatlan személyét.
Vajha mint Józsefhez a Jákób fiai,
Gabonáért mentek a vész idejében:
Mi járuljunk hitünk szent fejedelméhez,
Erkölcsi nyavalyánk lelki éhségében.
S vajha, mint Józsefnek fényes koronáján,
Legszebb drágakő volt a testvérszeretet:
Összetartás lelke, tiszta és nemes sziv,
Emelje Jézushoz a magyar nemzetet.
Bátyjaink József nagy lakomát adott,
S nekünk akkor az Úr még nagyobbat szerez;
Melyet a legdrágább királyi asztalnál:
Az örök életnek üdvével fűszerez!
Forrás: Vasárnap – I. évf. 15. sz. Felső-Bánya, 1881. január
16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése