Fekete István: Ábel

A téli alkony árnyai bejöttek az utcáról és a hó friss szagát hozták be a szobába, hol este volt már, meghűlt a cigarettafüst, kialudt a kályha, mert valami révedező lustaság telepedett ránk és elfelejtettünk a tűzre tenni.

Így ültünk már órák óta. Eleinte beszélgettünk, azután, ahogy az alkony árnyait körénk fonta, mind nagyobbakat hallgattunk és végül nem szóltunk semmit, mert az árnyak emlékeket hoztak távoli időkből, amikor mindig égett a tűz, idejében világosságot gyújtottak, mögöttünk még nem volt semmi, előttünk tárva az élet, nagyvilág; emlékeket hoztak elmúlt időkből, melyek a messze erdők tiszta, havas karácsonyfaszagával most bezúdultak a szobába.

Kinyílt az ajtó, be is tévődött. Kaparászott valaki a falon, kattant a villanykapcsoló és a világosság kíméletlen seprője elsodorta mellőlünk az álmokat és emlékeket.

Pacolai hunyorogva és mérgesen rendelkezett.

- Ojtsd le!

Katt. újra sötétségben maradtunk, de mivel az előbbi ringató, békés hangulatnak már vége volt, rövid csend után újra vezényelt:

- Gyújtsd fel! Nem tudsz kopogni?

- Kopogtam, hadnagy úr!

- Nem hallottam.

- Pedig kopogtam.

- Hát akkor kopogtál… - és unottan legyintett, hogy bánom is én, mit akarsz tulajdonképpen, eredj a fenébe – de Miskát, Pacolai legényét nem lehetett ilyen könnyen elintézni. Miskának szerzett jogai voltak. Miska titkár volt, anyós, szakács, főhajtó és Pacolait Miska, vagy Miskát Pacolai nélkül elképzelni egyáltalán nem lehetett.

Miska tehát körülnézett a szobában, hogy háziasszonyi teendőit hol kezdje el és szeme azonnal megakadt a kályhán.

- A tüzet pedig el hagyták aludni.

Nem szóltunk semmit, mert ez igaz volt; Miska hát újra megrakta a tüzet és amikor már égett, Pacolai vadászszerszámait kezdte előszedegetni.

Vadászatra voltunk hivatalosak és bár a meghívást Pacolai úgy erőszakolta ki, később szentül hitte, hogy a házigazda haját tépné, ha azon mi meg nem jelennénk.

- Csupa rongyos civil lesz – mondta -, gondolhatod, mért hívott meg bennünket…

- Adnak ott nyulat is a vadászoknak? – érdeklődött Miska, aki pénztárosa is volt gazdájának és úgy látszik, a kassza nem dicsekedhetett valami dús tartalommal…

Pacolai úgy nézett Miskára, hogy Miska megérezte, hogy ez a pénzforrás nem lendíti fel a kasszát, de azért dörmögött valamit a drága patronról és holmi kifizetetlen számlákról.

- Te is eljössz puskahordónak és a kadét úrnak is szerzel egy értelmes embert – szerelte le Miskát Pacolai, mert Miska zsémbes hangulatát csak a vadászat változtatta tavasziasan könnyelműre. Miska ugyanis a sokféle foglalkozáson kívül civilben orvvadász is volt, mégpedig nem a legutolsó.

Vidáman törölgette hát a puskát és hosszas gondolkodás után azt mondta, hogy Móric őrvezetőt hozza el nekem segítségnek.

- Rendes ember?

- Nagyon! – bólintott -, azt a kétméteres Csiliket úgy kivágta a kantinból, hogy alig tudtuk összeszedni.

Ebből látszik, hogy Miska fogalmai a rendes emberről meglehetősen egyéniek voltak. De azért nem bántuk meg, hogy Móricot hozta el, mert jókedvű, okos, nagyon használható ember volt ez a Móric, aki egyébként az Ábel névre hallgatott.

A vadászat ködös, decemberi reggel kezdődött és csak délután kettőig tartott, hogy gyertyagyújtásra mindenki otthon legyen, mert karácsony előestéje volt és az ünnepvárás ott úszott már a nehéz hófelhők alatt.

Erdei hajtások voltak. Szépen szólt a puska és Móric úgy állt mögöttem, hogy lélegzetét se hallottam. Csak összenéztünk egy-egy szép lövés után és Ábel szemei nevetősen kacsintottai, hogy: ez igen.

- Nincs itt fenyőerdő? – kérdezte, amikor vége volt a hajtásnak.

- Fene tudja, Ábel, én is most vagyok itt először.

A következő hajtásban hozzám hajol és a fülembe leheli:

- Róka.

Majd a szemem néztem ki, de a nagy gazban nemláttam semmit és teljes némaság volt körülöttünk.

Kérdőleg nézek Ábelre.

- Jobbról… - suttogja.

Egy fűszál se rezzent és már el akartam fordulni, amikor kicsúszik a nyiladékon egy szép róka.

- Már régen hallottam – mesélte a hajtás után Ábel -, amint lopakodott őkelme…

- „Őkelme”? Ábel, honnét kerültél te hozzánk?

- A harmadik századtól, instállom…

- „Instállom”?... Nem úgy értem, melyik vidékről?

- Csíkból, a székely hadosztállyal, a fenyőt is azért kérdtem.

- Hát miért nem szólsz, Ábel?

- Tán még jókor mondtam…

Ballagtunk a következő hajtás felé. Ábel mögöttem lépkedett a rókával, de mellettem is jöhetett volna, mert ellapult előttem az erdő, szétporlott a köd és az útra gondoltam, melyet Ábel megtett idáig. A házra gondoltam, melyet otthagyott, a fenyőkre, melyeket itt is keres s a szeretőre, akinek szemén megszáradt a könny, csak Ábel szívében sóhajt a hazavágyás…

A házigazda panaszkodott, hogy kevés a vad.

- Talán rossz időt várnak… elhúzódtak… nincs itt fenyőerdő?

- Igazad lehet – tolta fel a kalapját -, menjünk a fenyves részhez.

- Rókát lőttél, Ábel? – irigykedett Miska.

- Mink aztán rókát – állt mellém Ábel és én megéreztem, hogy ezek után én Ábelhez tartozom elsősorban. Vagy ő hozzám? Nem tudom. Hátramaradtunk.

 - Kadét úr… hát én ezt el nem feledem.

- Nem fontos, Ábel… szívesen.

- Tudom. De ha egyszer elvetődne Csíkba – és széles, lágy mozdulattal nekem adta egész Csíkországot.

Ekkor már ott álltunk a sűrű feketefenyves mellett. A feltámadt szél zsongva járta a tűlevelek millió fésűjét. Szitálni kezdett a hó, a völgyekben, némán úszott a köd és néztem Ábelt, ő pedig a fenyvest.

- Szép erdő, ugye, Ábel?

- Kicsi… de azért fenyő… szép fenyő – és arcához húzott egy ágat, megsimogatta, mint más a selyemkendőt, melyet szeretőjétől kapott valamelyik napfényes búcsú mámoros délutánján.

De ekkor kürtszó szállt közénk messziről és elkezdődött az utolsó hajtás. Ábel elengedte az ágat, mögém állt és újra vadászok lettünk, akikben megfeszült a leselkedő várakozás.

Hosszú ideig csend volt. Aztán kiabálás zűrzavarát hozta a szél, később pedig egy bagoly imbolygott át felettünk.

- Disznókat kiabáltak – suttogta Ábel.

Csendesen golyóra cseréltem az egyik csövet. Hallani lehetett már a hajtók kopogását. Egy-egy lövés pattant néha. Ábel pedig megfogta a karom és csak a szemével intett, hogy hallja a disznót.

Feszült, nagy izgalomban álltunk, de a disznó megállhatott valahol a sűrűben, mert Ábel is tanácstalanul intett, hogy nem hall semmit. A hajtók már közel jártak, sőt a balszárnyon egy már ki is ért a nyiladékra, de Ábel ököllel fenyegette meg és a hajtó visszahúzódott.

Egy nyúl vágtatott el mellettünk, aztán a hajtók csendes diskurálása hallatszott.

- Visszament? – kérdezte egy hang.

- Vissza nem ment – mondta egy másik -, én mellettem nem…

- Akkor átcsúszott a lénián. Talán itt nem is áll puskás. Pedig marha nagy állat volt… huj! vigyázz!

Valami robajló törés indult el előttünk és balról kiugrott a disznó. Szürke nagy teste átlódult a nyiladékon, de a másik oldalra már zuhanva érkezett, mert a goromba golyó szinte fellökte. Rúgott még egy-kettőt aztán csend lett.

- E hát földhö vágta magát – állapította meg az előbbi hang -, de ne dugd ki az orrod te gyerek, mert te is kapsz egyet…

Összenevettünk Ábellel, aztán megráztam félszegen kinyújtott kezét, mert gratulációképpen azt mondta

- Csíkban se lőnek különben, kadét úr…

Később a szánkó álmos csengéssel vitt bennünket az állomás felé. Feltámadt a szél, újra esni kezdett a hó és éreztük, hogy valahol elindult felénk az ünnep, a jóság, az otthon.

A vonaton elbóbiskoltunk. Amikor felébredtem, künt már sütött a hold és a fehér tájon fekete kórószálak rohantak az estében a hideg és otthontalan éjszaka felé.

Ábel jutott eszembe, a messze Székelyföld, a fenyők és kimentem hozzájuk. Egyedül voltak a kis fülkében. Miska félrebillent fejjel aludt Ábel pedig meredt szemmel bámult ki az ablakon. szemében valami különös lobogás, távolság, tér és idő volt, kezében pedig a fenyőág, melynek gyantás illata velünk rohant az estében, mint élő emlékezet.

És ekkor úgy éreztem, mintha nem a vonat menne velünk, hanem messze tájak indultak volna el felénk, emberekkel, házakkal, patakokkal, erdőkkel, jajjal, könnyel, elszakíthatatlan ősi szeretettel. Úgy éreztem, mi állunk, de elindult elénk a Hargita roppant tömege és maga előtt tolja egész Erdélyt, mert Móric Ábel őrvezető megsimogatta a fenyőágat, arcához szorította, mint szeretője kendőjét és a szívében hordta a földet, mely a Hargitához tartozott.

Ábel akkor nem mehetett haza, hát elindult feléje a nagy hegy, hitével, népével, de ezt akkor nem vették észre az utasok, mert mindenki azt hitte, a karácsonyost felé megyünk, mely akkor volt Krisztus születése után az ezerkilencszázhuszonharmadik.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.